Teljes terjedelmében közlünk egy Feldmár András cikket:

Mert egyetértünk vele, mert tapasztalatból tudjuk igazságát, mert egyszerű, tiszta – radikális.

Olvasd el,  s sokat megértesz!

Megértheted, hogy miért nem csak a „hülyék” járnak terápiába.

„Nincs nagyobb őrültség, mint ebben az őrült rendszerű világban normálisnak lenni”  ~ ismeretlen szerző

Feldmár András: „Radikális” terápia

28 July 2011 at 09:09

Mindenekelőtt leszögezem, hogy nincsen technika, módszer a terápiában. És nincs cél, legalább is a terapeutának nem szabad, hogy célja legyen.

Arisztotelész háromféle tudományt különböztet meg. A poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak, például az építészet vagy az orvostudomány: tudjuk mit akarunk és előállítjuk. Valaminek az elméletébe vezetnek be a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία), például a matematika vagy fizika. A praktikus tudományok (πρãξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek cselekvésben valósulnak meg. Ilyen az etika és a politika, és ilyen, pontosan ilyen a pszichoterápia is a maga eredeti, valóságos mivoltában.

A pszichoterápia, pszichológia, pszichiátria egy ideje vészes elszántsággal tolja be magát az elméleti és alkotó tudományok közé, a biztonságos szabályozott zónába, holott meglehet, hogy, ezzel pont önmaga lényegét heréli ki.

A pszichoterápia elemei: egy terapeuta, egy páciens, egy rendszeres időpont és egy megbízható hely. Mindezt könnyű megteremteni, de egyáltalán nem könnyű két embernek igazán találkoznia.

Laing szerint: „a pszichoterápia más nem lehet, mint két ember makacs, csökönyös próbálkozása, hogy visszanyerjék, megmentsék emberségük sértetlen egészét, a köztük lévő, kialakuló kapcsolaton, viszonyon keresztül.“

Original Radical Therapy. ORTTM Magyarul Radikálterápia vagy Radikális terápia.

Eredeti, azaz alapvető. Radikális, mélyreható, azaz gyökeres, alapos. Hallatlan egyszerűség; szakmai eretnekség.

Csak a páciens számít. Nem számít a protokoll, az előírások, az elméleti tudomány szabályai. A terápia egy primer itt-és-most élmény, amiben a terapeuta is, a páciens is részt vesz. Az élmény mindig friss, élő. Minden pácienssel más-és-más. A kezelés, bánásmód pontosan az, ahogy mi, emberek, egymást kezeljük, ahogyan mi egymással bánunk. Mi odamegyünk, ahol a páciens, az ember van. Nem kérjük őt, hogy jöjjön oda, ahol a többiek (a normálisok, egészségesek, sikeresek, gazdagok, szépek, szülők, tanárok, szomszédok, főnökök, férjek, feleségek, idegenek) vannak. Nem hagyjuk egyedül, ott vagyunk vele, ahol ő van. Segítünk neki, hogy ne féljen, vagy, ha fél is, erőt tudjon venni a félelmén. A páciens a saját útját keresi, és mi nem tudhatjuk, hogy mi az ő útja, ezt csak ő tudja. A terápia az a folyamat, amelynek során a páciens megtalálja a saját útját.

Miért ül itt velem szemben ez az ember, a páciensem? Mert szenved. Bevallottan szenved. Csak az lehet páciens, aki bevallja, hogy szenved. És miért ülök én itt vele szemben? Miért vagyok terapeuta?

Az a tapasztalatunk, hogy senki sem szenved, akit nem bántottak. A terapeuta a pácienssel mély szövetséget köt, és ketten addig dolgoznak együtt, amíg a páciens rá nem jön milyen körülmények, milyen emberek, milyen környezet szükséges neki, hogy élni tudjon, hogy azzá lehessen aki. A terápia során nem szükségszerűen csökkennek a szenvedések, de a páciens megtanulja elviselni azokat, megtanul könnyedén és derűvel együtt élni a szenvedéssel. A borzasztó már megtörtént mindannyiunkkal, terapeuta és páciens együtt szenvednek.

A legjobb terapeuták a karrierjüket páciensként kezdték. Lainget egyszer megkérdezték, hogy hogyan tudott eljutni oda, hogy már nem szenved. Elkerekedett a szeme, hogy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni. „A terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem, az, aki jól szenved.” – mondta.

Minden gyerek meg akarja gyógyítani a szüleit, hogy azok szeressék őt. De vannak gyerekek, akiknek ez nem sikerül. Talán belőlük lesznek a terapeuták. Vagy a páciensek. Szondi Lipót szerint csak az lesz igazi terapeuta, akinek legalább egy őrült volt a családjában. Egy őrült mellett az ember vagy meghal, vagy megőrül, vagy megtanulja, hogy kell túlélni a dolgokat.

Lainget egyszer egy workshopon, ahol csak terapeuták voltak valaki megkérdezte, hogy honnan tudhatja az ember (a terapeuta) hogy mi munkál benne, valódi hivatástudat, vagy hatalomvágy. „Aki terapeutának születik, az ezt tudja”- felelte Laing. „Aki nem tudja, az menjen el egy igazi terapeutához és tanulja meg tőle.”

A páciens nem egy megjavítandó-tárgy, hanem egy elfogadandó-személy. Ha egy tárgy lenne, le lehetne írni, paraméterei lennének. Akkor lehetne tesztet csináltatni vele, ami kimutatja az eltérést az átlagtól, a normálistól. Egy törött kart a helyére lehet illeszteni egy séma szerint, de a terápiának nem lehet sémája. Mi nem vizsgáljuk a páciensünket, mi együtt élünk vele. A páciensnek vágy-mentes, szeretettel-teli figyelemre van szüksége, hogy rájöhessen mik is az ő igazi, saját vágyai. Eltévedt, mert szerepeket játszott, mert meg akart felelni, mert mások vágyait kellett teljesítenie.

Egy tigrisnek másra van szüksége, mint egy halnak. A megismerés időbe telik. Egy kapcsolat kialakulását nem lehet siettetni. Nem tudlak sürgősen, határidőre szeretni téged. Ferenczi Sándor mondta, hogy az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen.

A terápia stációi:

  • Veszteség, fájdalom, bántalmazás, sérülés, trauma, védtelenség, elárultatás, elhagyatottság…
  • Szégyen, bűntudat..
  • Emlékezés, gyász…
  • Biztonság, bátorítás, bátorság…
  • Bizalom, hit, remény, szeretet….

Nincs „ő“ és „én,“ nincs elkülönítés, elválasztás, csak „mi” vagyunk mindannyian.

Először lehet, hogy be kell vallanunk őszintén, hogy, amikor együtt ülünk, az egyetlen valódi élmény a kapcsolatunk hiánya. Az elidegenedés önmagunktól, egymástól és a világtól a manapság leggyakoribb szenvedés, olyannyira, hogy már-már elfogadjuk, normálisnak vesszük. Azokat tartjuk betegnek, abnormálisnak, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni az ilyen életet. Kezeljük, megtömjük orvosságokkal őket, nehogy túl hangosan sírjanak, őrjöngjenek…

A terápia megkeresi az elidegenedés gyökereit, megvilágítja azokat a játszmákat, amelyekbe a szülők, az iskola, a társadalom belekényszerítettek minket mielőtt védekezni tudtunk volna. A terápia akkor eredményes, ha a páciens kiszabadul a szerepek kényszerzubbonyából.

Egyszer egy házaspárral dolgoztam, a 23 éves fiukról beszélgettünk. Még most is otthon élt velük, a szülők valamiféle erőszakos, heves kirobbanástól féltek, mert a fiú már megfenyegette apját is, anyját is. Gondolták zárt osztályra viszik, vagy börtönbe záratják, féltek tőle. Az anya sírva mondta, „nem szeretném, ha a rendőrökön vagy orvosokon kívül bárki is bántaná szegénykét!“ Nem egyszer hallottam szülőket, akik kimondták, hogy inkább legyen a gyerek őrült, mintsem hogy megtudjon valami titkot, vagy rettenetes igazságot.

Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él – éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással.

Nem vagyunk egyedül soha…

Budapest, 2009. március 26.

forrás:
Feldmár Intézet facebook oldala,
https://www.facebook.com/notes/feldm%C3%A1r-int%C3%A9zet/feldm%C3%A1r-andr%C3%A1s-radik%C3%A1lis-ter%C3%A1pia/186276344769154