A speizunkat rendezve az almás ládikó alján találtam egy összetöppedt almát.

Különös volt.
Egyszerűen összefonnyadt, s nem rothasztotta meg a mellette levő másik almákat.

Régen azért is rendezgettük többször a télire eltett almát, hogy ha az egyik elindul az enyészetnek, akkor nehogy megrohassza a körülötte levő többi almát.

Ez elgondolkoztatott.
Most elfonnyadt, összetöppedt és nem tette tönkre a környezetét.

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Avagy miért írok erről az önismereti posztok közé?
Mert érzek párhuzamot.
Van, hogy egy “negatív” ember lehúzza a környezetét is. Lehet, hogy nem szándékosan, mégis hat a másikokra, a siránkozásaival, panaszkodásaival.
Vagy láthatatlanul mérgezi meg lelkületével a családját.

És ez a változás, elfogyás, lehet, hogy természetes, s nem mondjuk egy depressziós pozícióból indul el.
Például az idősödő ember is lehet ilyen.
Megkeseredik, s sarkosan viselkedik az öregkorából adódóan.
Vagy, egyszerűen elkezd a kivonódni az életből, “megbölcsülve”, nyugodt békés szemlélődéssel.
Ha így tesz, akkor a többiek, az életerősek, fiatalok lehet hogy megmaradnak annak, akik.
S mély tisztelettel is vannak a távozó felé.

“Nem érinteni, meghagyni annak, aki, ami.”
Te vajon hogyan vagy az elmúlással?
Érdemes lehet ezen elkontemplálnod.