Tagadás – Harag – Alkudozás – Depresszió – Belenyugvás

Járványról beszélnek. A legtöbb embert ez most úgy érint, hogy hall és olvas dolgokat a netről – informálkódik, de a többség nem találkozik a betegséggel magával, csak a társadalmi következményeivel.
Azzal, hogy korlátozva éli meg az életét, mert kijárási előírások vannak, karanténra kötelezik stb. S mindenhol arról cikkeznek, hogy “a világ már nem lesz ugyan olyan, mint tegnapig volt…”
S ha valami végérvényesen megváltozik, azt a személyiség veszteségként éli meg. Mert elveszít valamit… lehetőségeket, megszokásokat, olyan dolgokat, amik eleddig természetesnek tűntek.
És a veszteségek gyász folyamatot indítanak el.

a veszteségek gyász folyamatot indítanak el.

Először tagadjuk… “tán hamar vége lesz”, aztán járhatunk újra közösségbe, moziba, koncertre, fesztiválra…

Aztán haragszunk, a hatóságokra: “miért korlátoznak?”, a WHO-ra: “miért nem jelezték előre?… “miért nem cselekedtek hamarabb?!” … a kínai kormányra… a denevérforgalmazó piacra.
vagy magunkra… “miért nem éltem eddig a szabadságommal?”

Esetleg már alkudozunk? Hogy az egész dolog csak átmeneti? Hogy tán minden visszaállhat?

Vagy beletörődünk, reményvesztettséget élünk meg. Hiányzik a tegnap, az eddigi életünk, és ez fáj… Ér ebben is lenni, s valószínű ez a szakasz is tartós lesz, mert nem tudunk gyorsan valami új, más aktivitásba ugrani, hogy kívülről “pótoljuk” azt, ami elveszett.

Vagy/és majd elfogadjuk, valami véget ért, s valami új lesz, más, mint eddig…

Vegyük észre: most gyász van, most veszteség van. Adjunk erre időt magunknak. Hisz idő most van…