Attól, hogy online vagy, kerüld el, hogy csak befogadó legyél!
Az internet „fogyasztásával az egyik probléma, hogy: csak fogyasztasz. Olvasol, nézegetsz. Szenzációhajhász szalagcímeket látsz. Rekord ez, rekord az, akár cukiságokról, akár halottak számáról legyen is szó.
Csak fogyasztod a „stream”-et. S az árad, ömlik rád, mint a végtelen folyó, úgy is hívják, hogy hírfolyam… S ott ragadsz. Azán újra visszatérsz, csak ránézel a „faladra”. Közben egyedül vagy. S ha sok dolog jön kívülről, az elkezd összenyomni. Túlterhelődhetsz.
S a lelki túlterhelődésre a „tól sok”-ra az egyik jellemző testi reakció: a nátha. „Torkig vagy” már az egésszel, s észre se veszed, máris elkezd fájni a torkod, folyni az orrod.
Ha náthás vagy, akkor a lelked jelzi, hogy valamiből túl sok van, az a megoldás, ha amiből már lelkileg eleged van, egyszerűen hagyd abba.
Egy kis gond van ezzel: egyedül nehéz lejönni bármi szerről, így az internetről is. Mert magányodban lehet észre se veszed, hogy bepörögtél.
Segítőként sokszor mondjuk azt, hogy „az emberi kapcsolatokban sérülünk, s csak az emberi kapcsolatok által fejlődhetünk ki a sérüléseinkből”.
Hogyan használjuk ezen tapasztalati tényt a „home office/home school/házi karantén” időszakában?
Mi a megoldás?
Azt, hogy ha egyedül fogyasztod az online „tartalmakat” az nem csak az érzelmi túlterhelődés miatt betegíthet meg, hanem azért, mert a negatív gondolataid egymást kezdik erősíteni, beszűkítenek.
Megoldás, mint annyiszor máskor is: beszélgess!
Kivel? Elsőre barátokkal. Hívd fel őket. Egyezzetek meg, hogy nem csak a lehúzó megéléseitekről fogtok beszélni, hanem azt is megosztjátok, ami jó most. A legkisebb apróságokat. Például a hóesést, vagy egy a lakástakarítás során megtalált kedves tárgyat, vagy egy könyvolvasás élményedet, amit végre elkezdtél. Vagy egy lélekemelő hanganyagot, vagy éppen videót. S ne csak megosszad a linkjét, hanem írj hozzá személyes ajánlót, avyg TÉNYLEG HÍVD FEL A BARÁTOD, s AJÁNLJAD NEKI SZÓBAN! Vagy hívj fel valaki ismerőst, akivel régen találkoztál, s beszélj vele egy közös élményedről, hogy az neked milyen jól esett…
S ha ezek nem elegendőek, még mindig nyomott vagy, vagy tétova, írj önsegítőcsoportba, vagy kérj online beszélgetést valamely szimpatikus segítőtöl. Én is elérhető vagyok! 🙂 https://kiserlek.hu/kapcsolodj/
Bár a segítők is hasonló külső környezetben vannak, ránk is hat a világhelyzet, mégis begyakoroltuk, hogy úgy figyeljünk, hogy az, aki hozzánk beszél meg tudjon nyílni, a saját erőforrásaihoz tudjon kapcsolódni. Már a kibeszélés is segít, könnyít a lelkeden. S nem egy falnak beszélsz, hanem interakcióban vagy. S az interakció korrekcióra ad lehetőséget. Mert visszakérdezünk, mert tágítjuk a nézőpontodat, egyszerűen tágabb perspektívában tudod a beszélgetés során, és utána látni a megéléseidet. Hogy igen ez van, és igen a megélésedet alakíthatod általa.
Az elvárásunk, a jövő felé vetített elképzelésünk alapvetően hat arra, hogy mit tudunk megvalósítani, mit tudunk elérni.
Három lépés:
Alap, hogy legyen egy (belső) képed a jövődről. – ez lehet egy távlati cél, amit el szeretnél érni, – lehet egy munkahelyi eredmény, amiben látod magad, – ez lehet egy nyaralás képe a pároddal, családoddal – lehet egy munkahelyi eredmény, amiben látod magad.
Első lépés: érezz bele, milyen neked, ha ezt megvalósítod, megéled. Mi az érzésed, amikor benne vagy? Ha egyszerűen tiszta jó érzésed van ezzel kapcsolatban, akkor akár itt meg is állhatsz. Elképzelhető, hogy bármilyen vágyott pozitív helyzetet teszel magad elé, mégis bekúszik valamilyenfajta rossz érzés. Pl. beugrik, hogy aggódsz, hogy félsz… Ha pozitív kép esetén van ilyened, akkor a mögött lehet, hogy régi rossz tapasztalatodból, önkrlátozó hiedelmedből mélyen negatív várakozásod van…
Második lépés: Mit szeretnék, hogy ehelyett történjen?
Harmadik lépés: Mire van szükségem, hogy tegyek azért, hogy a célom megvalósuljon?
Ha belül, tudattalanul negatív érzetek, gondolataid bújnak meg, akkor lehetséges, hogy igazából arra fókuszálsz, hogy a dolgok rosszra (is) fordulhatnak. (Negatív fókuszod van) Fontos, hogy túlnézz ezeken. Ekkor belől váltás történik, azaz kezded észrevenni a lehetőségeket. Minden lépésed, amit a terved felé megteszel, az segít a megvalósulásához.
Ahhoz, hogy elindulj az úton, néha a legjobb kérdés, amit fontos, hogy megtaláld, megválaszolj, az az, hogy Arra nézz, amerre fény van az alagút végén. Mert, ha ehhez nincsen fogódzód, képed, akkor lehet, csak a múltadat ismétled.
Azt, hogy ha kéred, és amiben kéred a kísérőd melléd szegődik. Nem mondja meg a „tutit”, mert az nem lenne a te igazad. Nem mondja meg, hogy mit csinálj, mert lehet, neked az pont nem passzol, nem lehetséges. Ez egyszerű, és triviális. Bizonyos emberek azt mondják, hogy igen ez jó, az emberek másik része, úgy gondolom, hogy a többsége tudattalanul azt várja, hogy iránymutatást kapjon, hogy megmondják neki, merre jó menni.
Szóval hakéred melléd szegődik, és abban támogat, ami a te utad. Hogy felfedezd, hogy kapj támpontokat.
Az élet, úgy gondolom, hogy igazából sok sok apróságból áll.
Az önismeretben sokat foglalkozunk azzal, hogy az emberek elkezdjenek tudni kapcsolódni a belső világukhoz, hogy észrevegyék „mi is van bennük”, mit vált ki egy adott helyzet. S rögtön az érzelmeknél, az érzelmek kezelésénél vagyunk. Ez egy fontos önismereti mozzanat, amikor már magam -és a terapeuta- előtt felvállalom, hogy mi van bennem az érzések szintjén. Aztán persze tovább fejlődünk, s akár csoporton is kinézünk a maszk mögül, aztán képesek vagyunk reális kapcsolatainkban is kifejezni a belső érzéseinket, tapasztalatainkat. Ekkortól kezdve az érzések jó indikátorokká válnak az életünkben.
És akármennyire racionálisnak tartják magukat az emberek, döntéseiket nagy hányadban az érzéseik határozzák meg.
És – ha már integrál szemléletben gondolkodunk – érdemes kitekintenünk a kapcsolati térre. Mert az érzések a kapcsolatokban hatnak, oda és vissza.
Az emberek elfelejtik, amit mondtál, elfelejtik, amit tettél, de azt soha nem felejtik el, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Maya Angelou
Minap egy hétköznapi helyzetben beugrott ez az idézet, ahogy egy régi ismerőssel összefutottam, s nyitott figyelemmel üdvözöltük egymást, de tovább nem mozdultunk, ő is folytatta a tevékenységét, és is mentem a dolgomra.
Rövid feladatomat befejezve elkezdtem vizsgálni, úgymond tudatosítani, hogy mi is történt. Az első reakcióm, jó „lépcsőházi gondolkodó”-ként, hogy lehetett volna máshogy… Na, de hogyan is… s elkezdett felderengeni pár másik emberrel tett régebbi találkozás, amik hatottak rám. És ekkor ugrott be a fenti idézet. És hogy lehetne máshogy? Én is lehetnék pozitívabb, pl.: mondok valami pozitívat a másiknak, ami a pillanatban születik, esetleg valamit, ami infóm van róla… vagy, minimálisan azt hogy „de jó, hogy látlak”.
Egy-egy ilyen pozitív, élő pillanatnak óriási jelentősége lehet az emberi kapcsolatainkra nézve. Következő alkalommal levő találkozásnál, tán a másik is pozitívabb lesz, ő is nyit felénk.
Az Integrál Akadémián oktattam, s jó hangulatú szakmai beszélgetésem volt a diákokkal a különféle terápiákról. „Az emberi változások folyamatba ágyazva zajlanak” – mondtam. Mit is jelent ez? Miért nem hiszek az egyalkalmas terápiákban?
Elismerem, hogy vannak olyan helyzetek, és emberi találkozások, amikor akkora az impulzus, hogy attól erős változások indulnak el, hogy valami „átég”, és az ultrarövid, vagy egyalkalmas konzultációknak egy-egy speciális témában lehet tere, de egy személyiség beállítódását, rögzült viselkedésmintáit nem lehet átírni egy találkozással. Ahogy egy gyászfolyamatot sem lehet egy „csettintéssel” elintézni. Lehet, hogy hamar eljut oda valaki, hogy látja az eltávozott pozitív és negatív tulajdonságait egyben, de az érzelmi hullámzáson végig kell menni a gyász időszaka alatt. Az élet ritkán digitális. Digitális, az azt jelenti, hogy vagy-vagy, hogy az egyik pillanatban ez van, a másikban már teljesen más. Ez maximum a hasítás szintjén, vagy a disszociáció szintjén működik, de ez mindkettő nagyon korai fázisú személyiség elakadás működési módja.
A folyamat: hatás, változás, érés, beépülés, vagy bevezetés, bemelegedés, átdolgozás, lezárás.
Nézzünk egy korai traumát, vagy egy tartós érzelmi elhanyagolás következményeit: a kisgyermek, aki ezen átmegy, ezt elszenvedi, lehet elveszti a biztonságát a világban, s a kapcsolataiban pl. passzívvá, vagy visszahúzódóvá válik. Belső meggyőződése a világról lehet, hogy az lesz, hogy „minden veszélyes”, „nem bízom senkiben”, „csak magamra számíthatok”, s ezen belső – tudattalan- meggyőződései, sémái alakítják a viselkedését. Ezeket egy egyalkalmas „terápia” feloldja? Alig hiszem. Ennek formálásához sok-sok találkozás szükséges a terapeutával, ahol fokozatosan épül ki a bizalom, ahol fokozatosan meri felfedni magát a személy, és ahol új mintákat épít be a viselkedésébe és él át. A számomra hiteles tanítók és pszichoterapeuták azt mondják, hogy
dolgozz folyamatban, változz folyamatban.
Menj el egy önismeretbe, támogasd azt egyéni konzultációkon! A terápiás folyamat része lehet csoportos önismeret, transzformáló átélések sorozata, de egy-egy nagy behatás, pl. egy alkalom családállítás önmagában ritkán eredményez tartós változásokat. Mert a személyiség szerkezetét nem fogja átírni, így a személyiség a szokásos védekezéseivel és hárításaival fogja kezelni azt, amit megélt. Mondják, hogy a hirtelen változások ritkán épülnek be, pl. a lottó ötöst nyerő emberek többsége pár év alatt feléli a nyereményét, majd kb. ugyan ott folytatja az életét, ahol a nyerése előtt volt – tisztelet a kivételeknek. Miért? Mert, ahhoz, hogy a „nagy pénzt” tudja kezelni, ahhoz olyan képességekre van szükség, ami neki –valószínűleg- nem volt. A nagy pénzt lehetne befektetni olyan dologba, ami elkezdi fenntartani magát, lehetne vállalkozni stb.
A személyiség érése is folyamat tehát. A „gyere el hozzám, és egy csapásra megváltozik az életed”, az gyakran a gyermeki énünk csodavárását hívja meg, s rendszerint csalódás a vége, vagy benne maradunk abban, hogy „a nagy terapeuta jól megsegített, mindent neki köszönhetek”.
man on a boat in the outer space with colorful cloud,illustration
A növényeket is folyamatosan szükséges gondozni, öntözni, nem lehet hogy elárasztom vízzel, aztán fél évig nem adok neki vizet, mert akkor beposhad, aztán kiszárad és elpusztul. Egy gyermeki működésnek sem lehet azt mondani: „ne játszmázz!!, légy felnőtt!!” Segíteni kell őt, támogatni abban, hogy érjen, hogy beépítsen olyan megoldásokat az életébe, amik belülről erősítik, formálják.
Az önismereti kísérés, és önismeretünk mélyülése során számtalan helyzetben paradoxonokba futunk. „A terapeuta úgy segít, hogy igazából nem segít…” – nem nyúl a kliense hóna alá, hogy elcipelje valahová”- azaz: „Abban segít, hogy a kliense segítsen magának.”
Bizonyos helyzetekben a paradoxonok használta igen csak kívánatos, hogy kliensünk saját válaszokat találjon, vagy a belső gubancaiból kijjebb emelkedjen. S ez nem csak a kliensekkel, hanem általában is igaz, mert beszélgetésinket mélyíti. S a humorhoz hasonlóan élettelivé teszi az emberi kapcsolatainkat.
Elfogadás
Az önismereti kísérés egyik fő szála az elfogadás. A segítséget kérőt elfogadjuk, azzal amivel jön, azt ahogyan van. Az életünkben számtalan dolog az elfogadás hiányából, a kora gyermekkori elfogadás, szülő/nevelő – csecsemő/kisgyermek közti összehangolódási hiányokból fakad. Ezen hiányokat visszük magunkat felnőtt korba, például az örökös elégedetlenséggel, például az ítélkezéssel.
Ne ítéld el az ítélkezést.
Az elfogadás az alap, elfogadjuk érvényesnek látjuk az adott helyzetben megélt reakciókat.
Változás, változtatás
– S ha mindent elfogadunk, akkor hogyan lesz változás? Hiszen a legtöbb ember azért fordul segítségért, mert valami nagyon „nyomja a lelkét”, nehezen bírja elviselni önmagát, vagy környezetét, és nem tudja hogyan változzon. – Igen a terápiákon a változás és elfogadás aránya, jelenléte szintén egy fő paradoxon. A kliens én-hatékonysága növekszik azáltal, hogy kész segítséget kérni, és elfogadni másoktól.
Az emberi reakciók reakciók. Érdemes elkerülni a címkézésüket, jóra-rosszra. A reakció reakció, és így akár változtatható is.
A terapeuta, segítő gyakran azért alkalmaz kontrolláló, meghatározó szabályokat, hogy erősítse a kliens szabadságát. „Csak zárt kemenceajtó mellett sülnek meg a cipók.” Azáltal, hogy a kliens megküzd a külső-belső dolgaival a segítői folyamatban, saját paradoxonjait oldja fel. Lassan elkezdi feladni merev gondolkozási, érzelmi és viselkedési mintáit. Végeredményben rugalmasabbá válik.
A paradoxonok figyelem felkeltőek, és elgondolkodtatóak. Ahogy a zen koanok olvasása is kizökkent, magával hozza a váratlant, a meglepetést, nem lehet csak úgy legyinteni rájuk. A látszólagos ellentmondásokat, a vagy-vagy gondolkozást segít is-is gondolkozás felé elmozdítani.
A különféle nyelvi játékok és a metaforák segíthetnek átértékelni, átkeretezni a problémáinkat. „Az elfogadás tanulása olyan, mint amikor a kertész megtanulja szeretni a pitypangokat, melyek minden évben megjelennek a kertben”.
Az ellentmondásokkal megbarátkozás segít az élettel jobban kapcsolódni, hiszen az élet is tele van paradoxonokkal.
A kérdés mindkét oldala igaz lehet. És mi volt a kérdés?
Csoportokon, pl. pszichodrámán, ill. egyéni terápiákban a csoportvezető, vagy a terapeuta többször használ Szókrateszi mondatokat. Pl. azt modja: – Miközben mész a munkahelyedre, az van benned, hogy …. – s elhallgat. Vagy egy dramatikus helyzetben azt mondja: – Mondjad ki ami benned van! Vagy elkezdi a mondatot: -„Igazából… … …” S neked kell befejezned, hogy igazából mit érzel, mit gondolsz, amit a való életben valami belső blokkból nem mondasz ki. Erre lehetőséged van a drámán, vagy egyéni terápián, s megsegítenek, hogy feljöjjön, ami belül van.
Miért veszélyes ez (az egódra nézve)? Mert változásra ösztökél. Felhozza a belső valóságodat, ami lehet nem „cukormázas” vagy nem szép, szalonképes, vagy hasonlók. Csak így tudsz előre menni, így tudsz fejlődni. Ha a tagadás, elfojtás szintjén megmaradsz, nincsen fejlődés, nincsen változás.
És miért „veszélyes” ez a kapcsolati dimenziódra nézve? Mert, ha kimondasz valódi dolgokat, arra a másik feltehetően fog reagálni. Ha tudatosul benned az, hogy igazából úgy vagy a barátoddal, hogy az adott pillanatban pl. éppen utálod, akkor ő is mond erre valamit. Lehet, hogy azt mondja: ezt éreztem hetek óta, hogy volt valami benned, de nem tudtam mi is az… s most jó, hogy elmondtad. – na ez egy érett válasz. 🙂
Az önismereti munka során számtalan olyan helyzet van, amit pl. a csoporton kimondasz, s rálátsz, átéled, hogy igazából az nem is a párodról szól, hanem pl. a pszichédben a saját másik nemű szülőddel való kapcsolatodra reagálsz.
Az önismeret nyíltabbá, őszintébbé tesz, s ha sikerül visszavenned pár gyermekkori szokásod, berögzült reagálási módodat, s ettől a valós kapcsolataid élőbbé válnak.
Lehetséges, hogy a kapcsolatokon belüli visszahúzódásnak és a partnerünk kritizáló viselkedésének hasonló gyökerei vannak?
Egy párkapcsolatban, amikor tagadjuk a visszautasítástól való félelmünket, két jelenség mutatkozhat meg: távolságtartóvá válunk, elkerüljük a kapcsolódást, vagy elkezdjük ellenőrizgetni a társunkat.
A természetben a túlélésünk érdekében fontos, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, ebbéli védekezésünk során a gyenge, sérülékeny oldalainkat igyekezzük elrejteni, érzéseinket elzárjuk, esetenként olyannyira, hogy azt vesszük észre, hogy nem is érzünk semmit. Egy veszélyes helyzetben ez szolgálja a túlélést, hiszen ha egy erdőben egy felénk tartó vaddisznóval találkozunk, akkor igyekszünk elmenekülni, felmászni egy fára, ill. egy idegen környezetben, pl. egy gyárban dolgozván sem biztos, hogy az érzéseinket mutatjuk meg.
Ezzel szemben emberi kapcsolatainkban épp az ellenkezőre van szükség. Életteli kapcsolatok kialakításához szükséges az, hogy fel tudjuk fedni magunkat, ki tudjuk fejezni belső érzéseinket, fájdalmainkat, gyengédség iránti vágyainkat. Szükség van arra, hogy kifejezzük egymásrautaltságunkat, illetve meg tudjuk élni személyes autonómiánkat is. Ezen érzékeny egyensúlyok megtalálásán folyamatosan szükséges dolgoznunk. Vannak helyzetek, amikor fontos, hogy kimutassuk tartásunkat és erőnket, és fontos, hogy lehessenek olyan időszakok, percek, vagy órák, amikor a gyengédséggel vagyunk jelen a belső érzéseinkkel. A függetlenségtől a sebezhetőségig vezető út gyakran hosszú, hiszen a közelség iránti vágy együtt járhat sok félelemmel, és az érzésekkel való kapcsolódásunk néha extrémen nehéznek tűnik.
Ha a párkapcsolatokat nézzük, ezek korai fázisát sokféle kísérletezés, néha ügyetlenkedés kíséri, amíg megérezzük, hogy a másikkal hogyan is vagyunk, mennyire tudjuk egymást elfogadni. Gondoljunk csak arra, amikor először fogjuk meg egymás kezét, vagy az első csókra.
Ezekkel kapcsolatban sok félelem is feltolulhat, ami akár blokkolja, sutává teszi közeledésünket. Sok film mutat be ilyen jeleneteket, és könnyen együtt érzünk a szereplőkkel a kapcsolatok, a szerelmek szövődésének ezen a – néha kínos – szakaszán. Azt tanuljuk, hogy legyünk türelmesek a kapcsolatok kialakítása során abban, hogy hogyan, mennyire fejezzük ki igényünket a szeretetre, elfogadásra. A kapcsolatok elején néha aggódunk, bizonytalankodunk vagy nehezen merjük kifejezni igényeinket. Van, aki inkább kicsit hűvös, vagy tartózkodóan viselkedik, s ezt nem közömbössége miatt teszi, hanem azért, hogy leplezze felbukkanó érzéseit, vágyait. Furának gondolnánk, hogy ezen szorongásaink fennmaradnának miután összeköltözünk, közös életet alakítunk ki. De a kapcsolatokra az jellemző, hogy valójában az elfogadási igényünk, az elutasítástól való félelmeink hullámzó módon, de megmaradnak kapcsolatainkban. Gyakran fájdalmas következménnyel jár, ha csökken a másik iránti figyelmünk, gyengédségünk, együtt töltött időnk. Az iskolában nem tanítják, hogyan hangolódjunk saját és egymás igényeire. Belső világunkban az, hogy el vagyunk fogadva sohasem teljesen bizonyos, s a kapcsolatainkban a kölcsönösségre sem számíthatunk állandóan. Rendre érkeznek vélt, vagy valós impulzusok, melyek kapcsolatunk bizonyosságát kezdik megkérdőjelezni. Ezen bizonytalanságok néha apró dolgokból indul el bennünk, mondjuk partnerünk szokatlanul későig marad a munkahelyén, vagy azt látjuk, hogy valakivel feltűnően élénken beszélget. Felmerülhet bennünk, hogy mi nem voltunk kellően kedvesek előző este, vagy elég sok idő telt el legutolsó intim együttlétünk óta… Egy stabil kapcsolatban, akár évek múltán is előfordul, hogy jeleket, bizonyítékot kérünk a kapcsolatunkról. Ha azt feltételezzük, hogy ez kóros, hogy „nem kéne ilyet éreznünk” az nagyon megnehezíti, hogy felismerjük szeretet és elfogadás iránti igényünket. Sokszor ahelyett, hogy gyengédséget és figyelmet kérnénk, és saját szükségleteinket kedvességgel fejeznénk ki, lehetséges, hogy bántóan, sértően kezdünk viselkedni társunkkal. Elkötelezett kapcsolatban, amikor az elutasítástól való félelmünket eltagadjuk, két jelenség szokott felbukkanni:
Elsőre esetenként eltávolodunk, ezt a pszichológia elkerülésnek nevezi. Igazából nagyon szeretnénk közel kerülni partnerünkhöz, de annyira szorongunk, hogy ő esetleg elutasítana, hogy megfagyunk. Inkább azt mondjuk, hogy elfoglaltak vagyunk, vagy látványosan máshova irányítjuk gondolatainkat, amivel azt jelezzük, hogy nincsen kapcsolódási igényünk. És még az is lehet, hogy külső kapcsolatokat keresünk, ami egy furcsa és ellentétes kísérlet, arra, hogy nem igénylünk törődést, elfogadást.
Vagy elkezdünk túlkontrollálóvá válni. Úgy érezzük, hogy társunk érzelmileg elkerül miket. S mivel azt hisszük, hogy kezdünk „lemaradni” a partnerünkről, ezért elkezdjük indokolatlanul megkérdőjelezni viselkedését, vagy a társunk által vállalt feladatokról tudakozódunk, hogy elvégezte-e, vagy kötözködünk azon, hogy jól végezte-e el azokat. Mindezt tesszük azért, hogy ne kelljen felvállalni érzéseinket, pl., hogy „aggódom, hogy nem számítok neked”. Nem merünk sebezhetőek és érzelmesek lenni. Mivel még egy házasságban sem kényszeríthetjük a társunkat arra, hogy szeresen bennünket, esetenként megpróbáljuk ellenőrizni párunkat. A lényeg itt nem az, hogy kontrollunk által mi legyünk nyeregben, hanem az, hogy nagyon félünk szembenézni azzal, hogy igazán átadjuk magunkat a kapcsolatban. Ezen viselkedésekből kellemetlen érzések, és tovagyűrűző negatív körök kezdenek kibontakozni. A kontrolláló viselkedés miatt a társunk azt érezheti, hogy mi nem szeretjük őt. Holott igazából mi félünk attól, hogy a másik nem szeret. Azáltal, hogy bántjuk a másikat ő elkezd védekezni. Gyengeségünk, szükségleteink felvállalása és kifejezése helyett inkább panaszkodunk, és terheljük társunkat.
Az lenne fontos, hogy elkezdjünk együtt érzőek és elfogadóak lenni önmagunkkal. A közeli kapcsolatok igénylik azt, hogy esetenként megmutassuk hiányainkat, gyenge oldalainkat, bár a gyengeségünk ronthatja a pozíciónkat a másik szemében. Intim, szoros kapcsolatainkban a társaink hozzáférnek olyan oldalainkhoz, melyek normál esetben rejtve maradnak. Ez hatalommal ruházza fel őket felettünk. S a hatalommal néha visszaélnek, hiszen érzik, hogy mivel tudnak mélyen megbántani bennünket. Ez ijesztő lehet.
A kapcsolatok ezen aspektusa még nehezebb, ha korábbi tapasztalataink során, kivált a gyermekkorunkban, a közeli kapcsolatok veszélyt hordoztak, például, ha a kapcsolódtunk olyan emberekhez, akik a sebezhetőségünk miatt bántottak minket. A korábbi kudarcaink, amikor csúfoltak, vagy bátortalanságunkat kinevették mind félelemmel teliek. Az a lehetőség, hogy egy-egy sérülékeny pontunkat felfedjük egy másik ember előtt, összekapcsolódhat régi megaláztatásaink -feldolgozatlan- emlékeivel. Nem azért tartunk a sérülékenységünk felvállalásától, mert bolondok lennénk, hanem mert a közelség a személyiség számára valós veszélyekkel járhat. Érdemes szem előtt tartanunk, hogy ez a lehetőség eleinte ijesztő. Kihívás, hogy olyan ember legyen körülöttünk, aki esetleg tud bántani minket – és kitartani a kapcsolat mellett, annak ellenére, hogy az néha fájdalmakat hordoz. Ez a veszély, ez a megélés nem olyan, amit csak néhány nem szerencsés ember hordoz, hanem alapvető jellemzője minden mély, intim kapcsolatnak.
A felszínen mind a szorongó, mind az elkerülő magatartásminták nehezek. Ilyen állapotban a társunk mintha azt mondaná: „Nem törődöm veled”, vagy éppen azt gondoljuk, hogy „egy kiállhatatlan ellenőrző szörnyeteg lettél”. De mindkét személy valami teljesen mást mutat, mint amit valójában szeretne. A belső üzenet gyakran az, hogy „Félek, hogy nem vagyok fontos neked”, vagy „Aggódom, hogy nem szeretsz annyira, hogy feloldódhassanak fájdalmas emlékeim”, vagy „Igazából páncélt hordok, hogy ne fájjon az élet”. Ezen valós belső megélés kifejezése helyett, azt mutatják, hogy erősek, dominánsak. Könnyen megérthető, hogy ezen viselkedésükkel csak rontanak a helyzeten. Ez az ösztönös, tudattalan védekező magatartás nem vezet célra. Aki hideg, vagy kontrollál, valójában károsítja a kapcsolatot.A sérülékenység felvállalása helyett azt érik el, hogy zavaros, elégedetlen vagy bosszantó partnerré válnak. Nehéz elhordozni egy olyan partner viselkedését, aki dühösen viselkedik velünk, holott igazából belül fél. Gyakran ez a félelem vezet az érzelmi kitörésekhez.
Ha szeretnél az intimitás irányába mozdulni, fontos hogy önmagaddal kezdjed. Őszintén vizsgáld meg magad, tedd fel a kérdést:
„Mit csinálok én, amikor szükségem van valakire, de nem tudom elérni őt?”
Visszavonulok? Támadok? Vagy esetleg – s ez elég ritka – igényeimet félelemmentesen fejezem ki?
Reményre adhat okot, ha nyugodt pillanatainkban elkezdjük felismerni saját és partnerünk védekező manővereit. Látjuk, amikor visszahúzódik, érezzük, hogy a felszínen hűvösebb a kapcsolat, de az nem szűnik meg. Vagy amikor elkezd irányítgatni, az nem azért van, mert főnökösködik, hanem álcázott módon próbálja meg fenntartani a kapcsolatot érzelmi szálát. Amint ezeket felismerjük, módunkban áll változtatni. A minket bántó helyzetet le tudjuk cserélni. Ha a saját viselkedésünk mögé látunk, a társunk reakcióit is könnyebbé válik megérteni, érthetjük, hogy mi történik benne, kívülről akár dühítő viselkedése során.
A közelség hordoz veszélyeket.Ha fokozatosan kezdjük magunkat felfedni, az elfogadás is várhatóan fokozatosan elmélyül. Ha kifejezzük, hogy megijedünk társunk hűvösségén, vagy kontrolláló viselkedésén az segít.
Mindezen problémák tartós megoldása felé haladhatunk, ha az érzelmek természetét megismerjük: egyértelműnek tekintjük, hogy egészséges és érett dolog sérülékenynek lenni, hogy időről időre szükség van megnyugtatásra, külső tartásra.
Gyakran szenvedünk, mert a felnőtt élet túl kemény, kegyetlen. Megpróbálnak arra megtanítani, hogy sebezhetetlenek legyünk. Azt sugallják, hogy nem helyénvaló, hogy a partnerünktől megerősítést kérjünk, ha távol megy tőlünk. De pont ezek az apró gesztusok, az ölelés, a kedves szavak, amikre szükségünk van. Ez nem csak a gyengék igénye. A kapcsolódásokban a pici bizonytalanság és megerősítés igénye valójában a jól-lét egyik jele. Hiszen kifejezi, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a társunkat magától értetődően a „miénknek” tudhatjuk. Reálisak maradunk azzal kapcsolatban, hogy a dolgok akár változhatnak is, és érdemesek és képesek vagyunk arra, hogy szeretettel, gondoskodással kapcsolódjunk.
Mi az, hogy bodywork? Pont ezt próbáljuk közérthetően megfogalmazni, ahogy készülünk a következő alkalomra, ami 2017. november 18-án lesz. linkje: https://www.facebook.com/events/874591652700305/
Tudatosítás? Játék? Önismeret?
Felfedezés. Rájövés. Kapcsolódás.
Kapcsolódás önmagadhoz, kapcsolódás másokhoz. Lehet rájössz valamire, felfedezel valamit magadban, a viselkedésedben, a világhoz való viszonyulásodon, amire eddig rá sem láttál. És átmozgod. És felfedezed, hogy lehet másképpen is.
Ne vonatkoztass el! Mindig vonatkoztass! – Ez egy cím.
Onnan indult a gondolatmenetem, hogy akartam írni egy posztot:
Ha a napsütés tesz önfeledté, de ha elmegy a Nap, akkor a hangulatod is lehanyatlik…akkor az nem volt teljes, ideje valami belső egyensúlyt találni.
Márton
Aztán: Arra gondoltam, hogy ha csak ennyit írok, akkor az rossz visszhangra fog találni, hiszen a legtöbb ismerősöm pont, hogy örül, megkönnyebbült, hogy elment a 40 fokos rekkenő meleg. Az igazat megvallva én is megkönnyebbültem, hogy jött ez a frissitő zivatar vasárnap, s a 31fokos lakást visszahűtötte a huzat 24-re. Node, én másból jövök, nekem nagyobb kör hozta be ezt a mondatot. Görög országban voltunk, egy hetet. Egy belföldi falvas övezetben a Pelion félszigeten. A kert végében, három kerthez “tartozó” öböl, a házhoz is csak 3 km-es földút vezet, olajfaligeteken át.
Szóval igazán megnyugtató volt a tér és a környezet. És mosolygósak, mosolygósan természetes görög emberek a közeli faluban. A félsziget másik oldalán az Égei-tengeri starandon, pedig játszó gyerekek, türkizen hullámzó tenger, nyugodt kávézók, fotózkodó emberek. Más írásjegyek a feliratokon, szokatlan dolgok, pl. igazi “kő palá”-ból készült háztetők lépten-nyomon.
S hazaérve, a sok újszerű élmény után, saját ágyban alvás után mégis nyomottnak érzetem a hangulatomat. Ekkor jött a monda: “Ha a napsütés tesz önfeledté, s ha elmegy a nap, akkor a hangulatod is lehanyatlik… akkor az nem volt teljes, ideje valami belső egyensúlyt találni!”
S hogy jön a vonakoztatás?! “Ne vonatkoztass el! Mindig vonatkoztass!” Egy mondat, egy élmény, egy felismerés – a duális világban – legtöbbször relatív. Ha te épp megkönnyebbülsz, hogy elment az extrém meleg, s végre a Nap sem süt, akkor, ha valaki a Nap és a hangulat összefüggéseiről ír, lehet ellenállást vált ki belőled, hisz te pont mást élsz meg.
Szóval lásd az élményed hogyan illeszkedik a “környezetedbe”, ahol megosztod.
