Amikor emberek egy térben vannak, akkor köztük interakciók történnek. Interakció lehet az, ahogy a tekintetek találkoznak, lehet beszélgetés, esetleg érintés is.
Ezek helyzetek. Kis csoportosak, emberiek. Bontsuk le ezt lépésekre!
Ha ketten vagyunk, diádozunk: Te figyelsz és én beszélek – te mesélsz és én figyelek. Rád és önmagamra szintúgy.
Ha többen vagyunk, több a dinamika:
Mehet a figyelem, mehet a szó ide-oda. De az önismereti csoporton ez nem szócsata!
Sharing – megosztás
Az egyik beszél önmagáról. A másik beszél önmagáról. Abból oszt meg, ami benne van, amit belőle a másik tette, szava előhívott.
Van olyan, hogy körbe adunk egy kérdést. Egy fókusz-tárgyat. Amire mindenki reflektálhat.
Amire mindig számíthatsz:
Figyelmet adunk egymásnak.
„A tiszta figyelem oly ritka kincs – testvérem becsüld meg!”
ismeretlen
Figyelmet kapsz: ha nálad a szó, figyelmet kaphatsz, ha figyelmet kérsz. Kérheted azt is, hogy te csak csendben követed, amit velünk megélsz.
Ha valami váratlan dolog ér minket, gyakran automatikusan fejünkhöz kapunk, “fogjuk a fejünket tanácstalanságunkban”, ijedtségünkben, stb. Vajon van haszna ennek a beidegzett mozdulatnak?
A gyengéd, biztonságos érintés gyakran a csecsemőkori alapbiztonságunk emlékeit hívja meg, s mint ilyen. már önmagában is segít csökkenteni a mentális feszültségeinket.
Ha az érintést és egy egyszerű légzőgyakorlatot összekötünk, akkor komoly oldást érhetünk el:
Gyakorlat:
1) Tedd az egyik kezedet a homlokodra, a másikat pedig a koponyád hátsó részének közepére (a homloklebenyre és az elsődleges látási területre).
2) Közben lélegezz mélyeket! Tartsd a kezedet a homlokodon és a tarkódon, és lélegezz. Elmédet irányítsd egy stressz teli ügyedre. Idézd fel, képzeld magad elé.
3) Tartsd, lélegezz, és gondolj az ügyedre mindaddig, míg azt érzed, hogy megnyugszol. Ez a stressz oldásának jele.
Ismered-e a fájdalomcsillapítók hatásmechanizmusát? Szóval, ha fáj valamid s beveszel egy fájdalomcsillapítót, akkor elmúlik-e a fájdalom? Nem. A fájdalomérzeted tűnik el. Nem érzed, hogy fáj. Az idegrendszer nem továbbítja az agyba a jelzést.
Hasonló történik lelki oldalon is. Ha megsérülsz, ha valami nagyon fájdalmasan érintett lelkileg, akkor eljárhatsz szórakozni, felveheted a rózsaszín napszemüvegedet, gondolkozhatsz pozitívan… Ezzel elfedheted az érzéseidet, de igazán jól nem leszel.
Érdemes megvizsgálni magad. Biztonságos körülmények közepette átélni a veszteség fájdalmát. Az átélés, újraélés tisztít meg, old fel. Ez ad tartós lelki békét.
Nem, nem mondjuk, hogy tocsogj a fájdalmas érzésekben. Ez is öngerjesztő lehet, s sehova sem vezet. Találd meg az elásott bántódásaid. Mondd ki, éld át (!), hogy fáj(t), hogy akkor és ott jó volt, vagy hogy nagyon hiányzott. Aztán várd ki amíg természetes módon lecseng, amíg helyreállsz.
Azok akik nehézségekből rózsaszín felhőkbe emelkednek, akik „spirtuálizálnak”: súlytalanok. Azokat, akik szembenéztek nehézségeikkel, korlátaikkal méltóságot szereznek.
Erre jó az önismeret. Mentorral, terapeutával, szakértő lelki emberek támogatásával, kíséretében.
Teljes terjedelmében közlünk egy Feldmár András cikket:
Mert egyetértünk vele, mert tapasztalatból tudjuk igazságát, mert egyszerű, tiszta – radikális.
Olvasd el, s sokat megértesz!
Megértheted, hogy miért nem csak a „hülyék” járnak terápiába.
„Nincs nagyobb őrültség, mint ebben az őrült rendszerű világban normálisnak lenni” ~ ismeretlen szerző
Feldmár András: „Radikális” terápia
28 July 2011 at 09:09
Mindenekelőtt leszögezem, hogy nincsen technika, módszer a terápiában. És nincs cél, legalább is a terapeutának nem szabad, hogy célja legyen.
Arisztotelész háromféle tudományt különböztet meg. A poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak, például az építészet vagy az orvostudomány: tudjuk mit akarunk és előállítjuk. Valaminek az elméletébe vezetnek be a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία), például a matematika vagy fizika. A praktikus tudományok (πρãξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek cselekvésben valósulnak meg. Ilyen az etika és a politika, és ilyen, pontosan ilyen a pszichoterápia is a maga eredeti, valóságos mivoltában.
A pszichoterápia, pszichológia, pszichiátria egy ideje vészes elszántsággal tolja be magát az elméleti és alkotó tudományok közé, a biztonságos szabályozott zónába, holott meglehet, hogy, ezzel pont önmaga lényegét heréli ki.
A pszichoterápia elemei: egy terapeuta, egy páciens, egy rendszeres időpont és egy megbízható hely. Mindezt könnyű megteremteni, de egyáltalán nem könnyű két embernek igazán találkoznia.
Laing szerint: „a pszichoterápia más nem lehet, mint két ember makacs, csökönyös próbálkozása, hogy visszanyerjék, megmentsék emberségük sértetlen egészét, a köztük lévő, kialakuló kapcsolaton, viszonyon keresztül.“
Original Radical Therapy. ORTTM Magyarul Radikálterápia vagy Radikális terápia.
Eredeti, azaz alapvető. Radikális, mélyreható, azaz gyökeres, alapos. Hallatlan egyszerűség; szakmai eretnekség.
Csak a páciens számít. Nem számít a protokoll, az előírások, az elméleti tudomány szabályai. A terápia egy primer itt-és-most élmény, amiben a terapeuta is, a páciens is részt vesz. Az élmény mindig friss, élő. Minden pácienssel más-és-más. A kezelés, bánásmód pontosan az, ahogy mi, emberek, egymást kezeljük, ahogyan mi egymással bánunk. Mi odamegyünk, ahol a páciens, az ember van. Nem kérjük őt, hogy jöjjön oda, ahol a többiek (a normálisok, egészségesek, sikeresek, gazdagok, szépek, szülők, tanárok, szomszédok, főnökök, férjek, feleségek, idegenek) vannak. Nem hagyjuk egyedül, ott vagyunk vele, ahol ő van. Segítünk neki, hogy ne féljen, vagy, ha fél is, erőt tudjon venni a félelmén. A páciens a saját útját keresi, és mi nem tudhatjuk, hogy mi az ő útja, ezt csak ő tudja. A terápia az a folyamat, amelynek során a páciens megtalálja a saját útját.
Miért ül itt velem szemben ez az ember, a páciensem? Mert szenved. Bevallottan szenved. Csak az lehet páciens, aki bevallja, hogy szenved. És miért ülök én itt vele szemben? Miért vagyok terapeuta?
Az a tapasztalatunk, hogy senki sem szenved, akit nem bántottak. A terapeuta a pácienssel mély szövetséget köt, és ketten addig dolgoznak együtt, amíg a páciens rá nem jön milyen körülmények, milyen emberek, milyen környezet szükséges neki, hogy élni tudjon, hogy azzá lehessen aki. A terápia során nem szükségszerűen csökkennek a szenvedések, de a páciens megtanulja elviselni azokat, megtanul könnyedén és derűvel együtt élni a szenvedéssel. A borzasztó már megtörtént mindannyiunkkal, terapeuta és páciens együtt szenvednek.
A legjobb terapeuták a karrierjüket páciensként kezdték. Lainget egyszer megkérdezték, hogy hogyan tudott eljutni oda, hogy már nem szenved. Elkerekedett a szeme, hogy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni. „A terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem, az, aki jól szenved.” – mondta.
Minden gyerek meg akarja gyógyítani a szüleit, hogy azok szeressék őt. De vannak gyerekek, akiknek ez nem sikerül. Talán belőlük lesznek a terapeuták. Vagy a páciensek. Szondi Lipót szerint csak az lesz igazi terapeuta, akinek legalább egy őrült volt a családjában. Egy őrült mellett az ember vagy meghal, vagy megőrül, vagy megtanulja, hogy kell túlélni a dolgokat.
Lainget egyszer egy workshopon, ahol csak terapeuták voltak valaki megkérdezte, hogy honnan tudhatja az ember (a terapeuta) hogy mi munkál benne, valódi hivatástudat, vagy hatalomvágy. „Aki terapeutának születik, az ezt tudja”- felelte Laing. „Aki nem tudja, az menjen el egy igazi terapeutához és tanulja meg tőle.”
A páciens nem egy megjavítandó-tárgy, hanem egy elfogadandó-személy. Ha egy tárgy lenne, le lehetne írni, paraméterei lennének. Akkor lehetne tesztet csináltatni vele, ami kimutatja az eltérést az átlagtól, a normálistól. Egy törött kart a helyére lehet illeszteni egy séma szerint, de a terápiának nem lehet sémája. Mi nem vizsgáljuk a páciensünket, mi együtt élünk vele. A páciensnek vágy-mentes, szeretettel-teli figyelemre van szüksége, hogy rájöhessen mik is az ő igazi, saját vágyai. Eltévedt, mert szerepeket játszott, mert meg akart felelni, mert mások vágyait kellett teljesítenie.
Egy tigrisnek másra van szüksége, mint egy halnak. A megismerés időbe telik. Egy kapcsolat kialakulását nem lehet siettetni. Nem tudlak sürgősen, határidőre szeretni téged. Ferenczi Sándor mondta, hogy az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen.
Nincs „ő“ és „én,“ nincs elkülönítés, elválasztás, csak „mi” vagyunk mindannyian.
Először lehet, hogy be kell vallanunk őszintén, hogy, amikor együtt ülünk, az egyetlen valódi élmény a kapcsolatunk hiánya. Az elidegenedés önmagunktól, egymástól és a világtól a manapság leggyakoribb szenvedés, olyannyira, hogy már-már elfogadjuk, normálisnak vesszük. Azokat tartjuk betegnek, abnormálisnak, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni az ilyen életet. Kezeljük, megtömjük orvosságokkal őket, nehogy túl hangosan sírjanak, őrjöngjenek…
A terápia megkeresi az elidegenedés gyökereit, megvilágítja azokat a játszmákat, amelyekbe a szülők, az iskola, a társadalom belekényszerítettek minket mielőtt védekezni tudtunk volna. A terápia akkor eredményes, ha a páciens kiszabadul a szerepek kényszerzubbonyából.
Egyszer egy házaspárral dolgoztam, a 23 éves fiukról beszélgettünk. Még most is otthon élt velük, a szülők valamiféle erőszakos, heves kirobbanástól féltek, mert a fiú már megfenyegette apját is, anyját is. Gondolták zárt osztályra viszik, vagy börtönbe záratják, féltek tőle. Az anya sírva mondta, „nem szeretném, ha a rendőrökön vagy orvosokon kívül bárki is bántaná szegénykét!“ Nem egyszer hallottam szülőket, akik kimondták, hogy inkább legyen a gyerek őrült, mintsem hogy megtudjon valami titkot, vagy rettenetes igazságot.
Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él – éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással.
Nem vagyunk egyedül soha…
Budapest, 2009. március 26.
forrás: Feldmár Intézet facebook oldala, https://www.facebook.com/notes/feldm%C3%A1r-int%C3%A9zet/feldm%C3%A1r-andr%C3%A1s-radik%C3%A1lis-ter%C3%A1pia/186276344769154
Minap egy társasági összejövetelen voltam, ahol volt önismereti szál is. Jó beszélgetésekben vettem részt. Nagyszerű volt találkozni olyan emberekkel, akik szintén keresgélnek, akik szintén felvállalják, hogy dilemmáznak. Hallottam olyat is, hogy ha épp minden huzamosabban rendben van az összes életterületükön, akkor meg arra ismernek rá, hogy nem tudnak örülni… Hogy arra vagyunk szocializálódva, hogy a problémák mentén hangolódjunk egymásra… A kötetlen beszélgetésnél viszont azt tapasztaltam, hogy kérdéseimre segíteni akarnak, tanácsokat adnak. Ez frusztrált engem. Sokszor vagyok úgy a tanácsokkal, hogy az az érzetem támad, mintha el akarnák venni a lehetőséget tőlem, hogy saját erőből megoldjam magam…
Tudod mi a baráti beszélgetés és az értő meghallgatás közti különbség?
Egy baráti beszélgetésnél reagálunk, bevonódunk, tanácsot adunk, pártra állunk.
Értő meghallgatás során igazi kapcsolatba lépünk. Figyelmet kapunk. Van, hogy ez már gyógyító, segítő hatású. Ráhangolódunk a beszélgetőpartnerünk hangulatára. Odafigyelünk arra, amit a másik mond. Segítjük abban, hogy mélyebben lássa a helyzetét. Megtalálja az erőforrásait.
Terápiás/önismereti beszélgetés még ennél is többet jelent. Az aktuális érzésekkel – legyenek azok akár nehezek is – szembe tudunk nézni
A megtartó figyelem terében ez az átélés vezet tartós oldáshoz, „könnyűléshez”.
Minden útra csak onnan indulhatsz ahol éppen vagy. Igaz ez az önismeretre is. Vedd észre mi az igazságod, mi a valóságod. Miben vagy érzelmileg, kapcsolataid szempontjából. Vedd számításba az erőforrásaidat – hiszen mindenkinek vannak. S aztán találd meg merre indulj el. Mi az amivel kezdjed. Ebben tudlak kísérni.
“A változás paradoxona, hogy mindaddig nem változhatunk meg, ameddig nem fogadtuk el magunkat a mostani állapotunkban.
Hatalmas energiák szabadulnak fel az emberi életben akkor, amikor egybevág az, ahogyan gondolkdunk, amiben hiszünk, és ahogyan élünk.”
J.KRISHNAMURTI
Ahogy dolgoztam a magam élethelyzetén és belső gondjaim megoldásán Márton jelenlétét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy erdőben járok. Ő jön velem, kísér az ösvényen, amin lépdelek, s felhívja a figyelmem bizonyos dolgokra, amelyek az egyes útszakaszokon -mintegy a fák mögött- vagy egyes kanyarulatokban ott vannak.
T. visszajelzése 2013-BÓL
Az önsmereti kísérést nagyon találóan fogalmazta meg e kedves hölgy.
Mentorként széles élettapasztalatokkal rendelkező, szakértő barátként vagyok jelen. Adom a tudásom, jelzem, ha valami fontos dolgot nem vesz észre a kliensem, s kísérem abban a tempóban, ahogy ő tud haladni. Ebben segítségünkre szolgálnak egyes pszichológiai és integrál szemléletű modellek, amelyeket az adott élethelyzet, életterület megvilágítására alkalmazok.
S miért szükséges bizonyos élethelyzetekben kísérő? Mert a magunk erdejében vannak dolgok, amiket egyszerűen nem veszünk észre. Vannak dolgok, amiket természetesnek veszünk, holott lehet, hogy változtathatunk rajtuk.
S vannak olyan élethelyzetek, amikben az addigi tudásunk, tapasztalatunk éppen, hogy nem elég. Pl. egy nagy változás, pl. egy nagy veszteség.
Van, hogy a délelőtt tudatossága már nem elegendő a délután helyzetének megoldására.
