TE és ÉN és kapcsolódunk • egynapos Bodywork műhely Pároknak • 2024. január 20-án •a Bodywork Egyesület szervezésében
Én én vagyok. Te is azt mondod magadra, hogy én.
Én “te”-nek érzékellek téged. Te is “te”-nek érzékelsz engem. Itt vagyunk, s kapcsolódni akar a két én azzal, amit “te”-ként érzékel.
Figyelek rád. Figyelsz rám. Keressük, hogyan is jó, mitől is jó a közelségben – együtt. Gyertek el erre a tapasztalásra! Tanulunk figyelni. Tanulunk összehangolódni.
Közvetlen tapasztalatot szerezhetsz arról, hogy milyen is kérni, milyen is adni. A Bodywork módszere olyan keretet ad, melyben bátran kifejezheted magad, bátran kísérletezhettek.
A várható megéléseid segíteni fognak abban: – hogy a hétköznapi életben jobban észrevedd saját rezdüléseidet és egy-egy megjelenő szükségletedet könnyebben kifejezd – hogy észrevedd a párodat, ezáltal növekedjen az egymás iránt érzett tisztelet, – hogy a elmélyülő odafigyeléssel lelassulj a pároddal való kommunikációban,
A részvételhez előképzettség (pl. tánctudás) nem szükséges. Gyere, ha kíváncsi vagy!
🕙 Időpont: 2024. január 20., szombat 10:00-17:00
📍 Helyszín: Budapest, MoveIn stúdió, a Széna tér közelében
🔹 Részvételi díj: 17.000 Ft/fő. Jelentkezésed után a helyedet a csoporton 10.000 Ft regisztrációs díj befizetésével tudod biztosítani.
Csoportvezető:
Visi Márton – Bodywork csoportvezető, önismereti mentor, jógaoktató
A csoport létszáma maximum 7 pár, a csoport minimum 5 pár jelentkezése esetén lesz megtartva. A helyek biztosítása a befizetések sorrendjében történik.
Jelentkezésetek elfogadását egy online interjú előzi meg, melynek időpontját a jelentkezési lap kitöltését követően egyeztetjük..
A Facebook eseménynél az “Ott leszek” / “Going” szándék nem minősül jelentkezésnek.
Ha bármi kérdés felmerül, keresd a csoport vezetőjét az alábbi elérhetőségeken:
Visi Márton: +36 70 259 4819, kiserlek.hu@gmail.com
Szeretettel várlak!
Márton és segítője
A Szervezőkről:
Az eseményt a Bodywork – Nonduális Önismeret Egyesület hagyta jóvá. A csoportvezető részt vett az Egyesület képzési rendje szerinti min. 3 éves módszertani képzésben, amelynek végén tanúsítvány szerezett, továbbá jelenleg is egyesületi tag.
A párkapcsolatokat sok szempontból osztályozhatjuk, rangsorolhatjuk:
Vannak hiány alapúak. Vannak fejlősdésorientáltak.
Nézzük most a kapcsolódó felek illeszkedését: kiegészítik egymást vagy erősen hasonlóak? A kiegészítő kapcsolat azért jó, mert az egyik olyant tud, olyanban jártas, melyben a másik nem, vagy kevésbé. Ez hasznos a másodiknak, mert a jártasabb megoldja, intézi, csinálja. Például az egyik gyakorlatias, így ő elintéz sokmindent. Az egyik érzelmes, a másik praktikus, vagy hidegfejű. Lehet ez kölcsönösen jó, hiszen az érzelmes kicsit szelídül, a racionális meg érzelmi szempontokkal is találkozik, gazdagodhat. Itt a kihívás, hogy ne tartós, vagy feltétlen „betámaszkodás” legyen, mert az félrevihet, a függést erősítheti. A készen kapott dolgokat gyakran természetesnek vesszük. Hosszabb távon az a fejlődés, ha a kiegészítők ellesnek, eltanulnak egymástól dolgokat. Beépítik szereprepertoárjukba a másik tulajdonságait.
A „hasonló a hasonlóval” kapcsolatokban: Könnyen „elvannak” egymással. Értik egymást, érzik egymás működését. Örülnek, hogy a másik megérti őket. Itt a kihívás, hogy ha van, amiben mindketten gyengébbek, akkor ne ússzanak el, ne kerüljék el a tanulást. „Ez neked is nehéz, ez nekem is nehéz, inkább ne is csináljuk!” Ebben az egyik rossz irány, ha a fejlődés helyett egymást hibáztatják, mert nehéz nekik, hogy a másik nem kínál megoldást az életükre.
Minden kapcsolat, életterület tartogat fejlődést, keresd a közöst, mert az szükséges, és erősödj abban, amiben van hiányod!
Járjuk körül az erősít szót kapcsolati fókusz szemszögéből: Mert egy szoros kapcsolat felnagyít, felerősít..
A közeli kapcsolatok felerősítenek. – Mit? – Felerősítik azt, ami van. A kapcsolat(aid) tükrében előbb-utóbb magaddal találkozol. Mert a kapcsolat visszatükröz, (hacsak nem nagyrészt projekció), rád reagál, rád jelez vissza. És a másik reakcióiból magadra láthatsz. Persze, ha haladóbb vagy önismeretben, vagy csak reflexiókész vagy, akkor a saját reakcióidat is érzékeled, kezdesz tudatossá válni önmagad viselkedésére, visszajelzés nélkül is.
A kapcsolataink reflektívek: azaz az egyik tesz, mond, kifejez valamit, a másik ezt érzékeli és válaszol rá.
Ha „mindenki” hasonlóan reagál rád, vagy ha te különböző emberekre hasonlóan reagálsz, azaz hasonló érzéseket élsz meg, akkor lehet a saját személyiséged lencséjét érdemes tisztítani önismerettel.
A legtöbb ember vágyik arra, hogy a kapcsolataiban elfogadottságot éljen meg, szeressék, elismerjék. S gyakran – titokban- erősen vágyunk arra, hogy a másik ilyeneket tükrözzön vissza, hogy: „igen te jól gondolod”, vagy, „igen te jól tudod”, „igen te jó vagy így ahogy vagy”. Azaz vágyunk a megerősítésre. A dualitásban (azaz a normál tudatszinteken, hétköznapi tudatállapotainkban) mindennek legelább két oldala van, lehet „pozitív” is, és lehet „negatív” is. – Azt akarod mondani, hogy a megerősítés is lehet negatív? – Igen. Ha a hibáiddal együtt elfogadnak, az önmagában, a személyiségednek megkönnyebbítő, és jó alap a kapcsolatodban. Ugyanakkor, ha a másik a hibáidat, vagy a negatív (nem konstruktív) viselkedésmintáidat dícséri, akkor az -tartós esetben- lefelé húzó, a fejlődést nem segítő tendenciává válhat. – Mondanál erre nekem egy példát? – Persze. Ha pl. elmenekülsz otthonról egy kapcsolatba az anyukád gondoskodása elől, ami alapvetően a „ha az étel finom, a gyomrod tele van, akkor minden OK”, azaz főleg étellel való gondoskodásban nyilvánult meg, lehet egy idő után a pároddal is főleg a jó evések lesznek a fókuszban. Vagy másik példa: ha a baráti társaságod kinézett téged, mert dohányoztál, míg ők nem, s „végre” találsz valakit, aki nem piszkál a dohhányzásod miatt, hanem veled együtt dohányzik, az elsőre/egy ideig lehet nagyon megkönnyebbítő, de lehet tartósan neked ez nem lesz jó. Félreértés ne essék, a piszkálás általában nem konstruktív. – Értem. – Igazából azt akarom ezzel az egésszel mondani, hogy fontos, hogy a kapcsolat alapja jó legyen – legyen természetes szeretet- idővel úgy is elő fognak jönni, fel fognak erősödni a karakteres vonásaitok. S ezeket úgy fogjátok együtt meghaladni, ha az alap jó, van mire visszakapcsolni, van erős kapocs köztetek. A többi a kommunikáción és a fejlődési kapacitásaitokon múlik. – De van olyan, meg igazából jó, ha sok hasonlóság van a két ember közt, ugye? – Persze ez egy alap. Ha pár tényezőben nem lennétek egy szinten, hasonló hozzáállással, akkor nem is tudnátok tartósan kapcsolódni. S a téma szempontjából ami releváns: lehet olyan, hogy valami fejlődéseteket (tartósan) nem szolgáló dologban vagytok társak egymásnak, mert ugyan úgy szeretitek az édességet, vagy hasonlóan nem kedvelitek a meleget, esőt, vagy a nagy társaságot. – De ez tulajdonképpen rendben van, nem? – Persze, de ha ezekben van valami karakteres túlzás, akkor van esélyetek arra, hogy ezzel az „élet” szembesítsen majd titeket. Azaz, ha mindketten otthon ülősök vagytok, akkor az lehet cuki, hogy csak olvastok minden este. De elképzelhető, hogy ha emögött pl. szociális szorongás van, akkor tartósan nem lesz gyümölcsöző, hiszen pl. együtt záródtok ki a tágabb életből, együtt lehettek magányosak. – OK, de ha az egyikük extravertát, és hetente háromszor menne a barátaihoz, míg a másik otthon ülős, az problémás nem? – Hát ez hozhat dinamikát. De elképzelhető, hogy az egyik szívesen csökkent, a másik meg elég bátor, hogy barátkozzon, aza mindketten nyitnak, szélesedhet a tapasztalatuk. S tulajdonképpen a saját és kapcsolati egyensúlyok megtalálásán múlik. Ami megint a kommunikáció kérdése.
Lehetséges, hogy a kapcsolatokon belüli visszahúzódásnak és a partnerünk kritizáló viselkedésének hasonló gyökerei vannak?
Egy párkapcsolatban, amikor tagadjuk a visszautasítástól való félelmünket, két jelenség mutatkozhat meg: távolságtartóvá válunk, elkerüljük a kapcsolódást, vagy elkezdjük ellenőrizgetni a társunkat.
A természetben a túlélésünk érdekében fontos, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, ebbéli védekezésünk során a gyenge, sérülékeny oldalainkat igyekezzük elrejteni, érzéseinket elzárjuk, esetenként olyannyira, hogy azt vesszük észre, hogy nem is érzünk semmit. Egy veszélyes helyzetben ez szolgálja a túlélést, hiszen ha egy erdőben egy felénk tartó vaddisznóval találkozunk, akkor igyekszünk elmenekülni, felmászni egy fára, ill. egy idegen környezetben, pl. egy gyárban dolgozván sem biztos, hogy az érzéseinket mutatjuk meg.
Ezzel szemben emberi kapcsolatainkban épp az ellenkezőre van szükség. Életteli kapcsolatok kialakításához szükséges az, hogy fel tudjuk fedni magunkat, ki tudjuk fejezni belső érzéseinket, fájdalmainkat, gyengédség iránti vágyainkat. Szükség van arra, hogy kifejezzük egymásrautaltságunkat, illetve meg tudjuk élni személyes autonómiánkat is. Ezen érzékeny egyensúlyok megtalálásán folyamatosan szükséges dolgoznunk. Vannak helyzetek, amikor fontos, hogy kimutassuk tartásunkat és erőnket, és fontos, hogy lehessenek olyan időszakok, percek, vagy órák, amikor a gyengédséggel vagyunk jelen a belső érzéseinkkel. A függetlenségtől a sebezhetőségig vezető út gyakran hosszú, hiszen a közelség iránti vágy együtt járhat sok félelemmel, és az érzésekkel való kapcsolódásunk néha extrémen nehéznek tűnik.
Ha a párkapcsolatokat nézzük, ezek korai fázisát sokféle kísérletezés, néha ügyetlenkedés kíséri, amíg megérezzük, hogy a másikkal hogyan is vagyunk, mennyire tudjuk egymást elfogadni. Gondoljunk csak arra, amikor először fogjuk meg egymás kezét, vagy az első csókra.
Ezekkel kapcsolatban sok félelem is feltolulhat, ami akár blokkolja, sutává teszi közeledésünket. Sok film mutat be ilyen jeleneteket, és könnyen együtt érzünk a szereplőkkel a kapcsolatok, a szerelmek szövődésének ezen a – néha kínos – szakaszán. Azt tanuljuk, hogy legyünk türelmesek a kapcsolatok kialakítása során abban, hogy hogyan, mennyire fejezzük ki igényünket a szeretetre, elfogadásra. A kapcsolatok elején néha aggódunk, bizonytalankodunk vagy nehezen merjük kifejezni igényeinket. Van, aki inkább kicsit hűvös, vagy tartózkodóan viselkedik, s ezt nem közömbössége miatt teszi, hanem azért, hogy leplezze felbukkanó érzéseit, vágyait. Furának gondolnánk, hogy ezen szorongásaink fennmaradnának miután összeköltözünk, közös életet alakítunk ki. De a kapcsolatokra az jellemző, hogy valójában az elfogadási igényünk, az elutasítástól való félelmeink hullámzó módon, de megmaradnak kapcsolatainkban. Gyakran fájdalmas következménnyel jár, ha csökken a másik iránti figyelmünk, gyengédségünk, együtt töltött időnk. Az iskolában nem tanítják, hogyan hangolódjunk saját és egymás igényeire. Belső világunkban az, hogy el vagyunk fogadva sohasem teljesen bizonyos, s a kapcsolatainkban a kölcsönösségre sem számíthatunk állandóan. Rendre érkeznek vélt, vagy valós impulzusok, melyek kapcsolatunk bizonyosságát kezdik megkérdőjelezni. Ezen bizonytalanságok néha apró dolgokból indul el bennünk, mondjuk partnerünk szokatlanul későig marad a munkahelyén, vagy azt látjuk, hogy valakivel feltűnően élénken beszélget. Felmerülhet bennünk, hogy mi nem voltunk kellően kedvesek előző este, vagy elég sok idő telt el legutolsó intim együttlétünk óta… Egy stabil kapcsolatban, akár évek múltán is előfordul, hogy jeleket, bizonyítékot kérünk a kapcsolatunkról. Ha azt feltételezzük, hogy ez kóros, hogy „nem kéne ilyet éreznünk” az nagyon megnehezíti, hogy felismerjük szeretet és elfogadás iránti igényünket. Sokszor ahelyett, hogy gyengédséget és figyelmet kérnénk, és saját szükségleteinket kedvességgel fejeznénk ki, lehetséges, hogy bántóan, sértően kezdünk viselkedni társunkkal. Elkötelezett kapcsolatban, amikor az elutasítástól való félelmünket eltagadjuk, két jelenség szokott felbukkanni:
Elsőre esetenként eltávolodunk, ezt a pszichológia elkerülésnek nevezi. Igazából nagyon szeretnénk közel kerülni partnerünkhöz, de annyira szorongunk, hogy ő esetleg elutasítana, hogy megfagyunk. Inkább azt mondjuk, hogy elfoglaltak vagyunk, vagy látványosan máshova irányítjuk gondolatainkat, amivel azt jelezzük, hogy nincsen kapcsolódási igényünk. És még az is lehet, hogy külső kapcsolatokat keresünk, ami egy furcsa és ellentétes kísérlet, arra, hogy nem igénylünk törődést, elfogadást.
Vagy elkezdünk túlkontrollálóvá válni. Úgy érezzük, hogy társunk érzelmileg elkerül miket. S mivel azt hisszük, hogy kezdünk „lemaradni” a partnerünkről, ezért elkezdjük indokolatlanul megkérdőjelezni viselkedését, vagy a társunk által vállalt feladatokról tudakozódunk, hogy elvégezte-e, vagy kötözködünk azon, hogy jól végezte-e el azokat. Mindezt tesszük azért, hogy ne kelljen felvállalni érzéseinket, pl., hogy „aggódom, hogy nem számítok neked”. Nem merünk sebezhetőek és érzelmesek lenni. Mivel még egy házasságban sem kényszeríthetjük a társunkat arra, hogy szeresen bennünket, esetenként megpróbáljuk ellenőrizni párunkat. A lényeg itt nem az, hogy kontrollunk által mi legyünk nyeregben, hanem az, hogy nagyon félünk szembenézni azzal, hogy igazán átadjuk magunkat a kapcsolatban. Ezen viselkedésekből kellemetlen érzések, és tovagyűrűző negatív körök kezdenek kibontakozni. A kontrolláló viselkedés miatt a társunk azt érezheti, hogy mi nem szeretjük őt. Holott igazából mi félünk attól, hogy a másik nem szeret. Azáltal, hogy bántjuk a másikat ő elkezd védekezni. Gyengeségünk, szükségleteink felvállalása és kifejezése helyett inkább panaszkodunk, és terheljük társunkat.
Az lenne fontos, hogy elkezdjünk együtt érzőek és elfogadóak lenni önmagunkkal. A közeli kapcsolatok igénylik azt, hogy esetenként megmutassuk hiányainkat, gyenge oldalainkat, bár a gyengeségünk ronthatja a pozíciónkat a másik szemében. Intim, szoros kapcsolatainkban a társaink hozzáférnek olyan oldalainkhoz, melyek normál esetben rejtve maradnak. Ez hatalommal ruházza fel őket felettünk. S a hatalommal néha visszaélnek, hiszen érzik, hogy mivel tudnak mélyen megbántani bennünket. Ez ijesztő lehet.
A kapcsolatok ezen aspektusa még nehezebb, ha korábbi tapasztalataink során, kivált a gyermekkorunkban, a közeli kapcsolatok veszélyt hordoztak, például, ha a kapcsolódtunk olyan emberekhez, akik a sebezhetőségünk miatt bántottak minket. A korábbi kudarcaink, amikor csúfoltak, vagy bátortalanságunkat kinevették mind félelemmel teliek. Az a lehetőség, hogy egy-egy sérülékeny pontunkat felfedjük egy másik ember előtt, összekapcsolódhat régi megaláztatásaink -feldolgozatlan- emlékeivel. Nem azért tartunk a sérülékenységünk felvállalásától, mert bolondok lennénk, hanem mert a közelség a személyiség számára valós veszélyekkel járhat. Érdemes szem előtt tartanunk, hogy ez a lehetőség eleinte ijesztő. Kihívás, hogy olyan ember legyen körülöttünk, aki esetleg tud bántani minket – és kitartani a kapcsolat mellett, annak ellenére, hogy az néha fájdalmakat hordoz. Ez a veszély, ez a megélés nem olyan, amit csak néhány nem szerencsés ember hordoz, hanem alapvető jellemzője minden mély, intim kapcsolatnak.
A felszínen mind a szorongó, mind az elkerülő magatartásminták nehezek. Ilyen állapotban a társunk mintha azt mondaná: „Nem törődöm veled”, vagy éppen azt gondoljuk, hogy „egy kiállhatatlan ellenőrző szörnyeteg lettél”. De mindkét személy valami teljesen mást mutat, mint amit valójában szeretne. A belső üzenet gyakran az, hogy „Félek, hogy nem vagyok fontos neked”, vagy „Aggódom, hogy nem szeretsz annyira, hogy feloldódhassanak fájdalmas emlékeim”, vagy „Igazából páncélt hordok, hogy ne fájjon az élet”. Ezen valós belső megélés kifejezése helyett, azt mutatják, hogy erősek, dominánsak. Könnyen megérthető, hogy ezen viselkedésükkel csak rontanak a helyzeten. Ez az ösztönös, tudattalan védekező magatartás nem vezet célra. Aki hideg, vagy kontrollál, valójában károsítja a kapcsolatot.A sérülékenység felvállalása helyett azt érik el, hogy zavaros, elégedetlen vagy bosszantó partnerré válnak. Nehéz elhordozni egy olyan partner viselkedését, aki dühösen viselkedik velünk, holott igazából belül fél. Gyakran ez a félelem vezet az érzelmi kitörésekhez.
Ha szeretnél az intimitás irányába mozdulni, fontos hogy önmagaddal kezdjed. Őszintén vizsgáld meg magad, tedd fel a kérdést:
„Mit csinálok én, amikor szükségem van valakire, de nem tudom elérni őt?”
Visszavonulok? Támadok? Vagy esetleg – s ez elég ritka – igényeimet félelemmentesen fejezem ki?
Reményre adhat okot, ha nyugodt pillanatainkban elkezdjük felismerni saját és partnerünk védekező manővereit. Látjuk, amikor visszahúzódik, érezzük, hogy a felszínen hűvösebb a kapcsolat, de az nem szűnik meg. Vagy amikor elkezd irányítgatni, az nem azért van, mert főnökösködik, hanem álcázott módon próbálja meg fenntartani a kapcsolatot érzelmi szálát. Amint ezeket felismerjük, módunkban áll változtatni. A minket bántó helyzetet le tudjuk cserélni. Ha a saját viselkedésünk mögé látunk, a társunk reakcióit is könnyebbé válik megérteni, érthetjük, hogy mi történik benne, kívülről akár dühítő viselkedése során.
A közelség hordoz veszélyeket.Ha fokozatosan kezdjük magunkat felfedni, az elfogadás is várhatóan fokozatosan elmélyül. Ha kifejezzük, hogy megijedünk társunk hűvösségén, vagy kontrolláló viselkedésén az segít.
Mindezen problémák tartós megoldása felé haladhatunk, ha az érzelmek természetét megismerjük: egyértelműnek tekintjük, hogy egészséges és érett dolog sérülékenynek lenni, hogy időről időre szükség van megnyugtatásra, külső tartásra.
Gyakran szenvedünk, mert a felnőtt élet túl kemény, kegyetlen. Megpróbálnak arra megtanítani, hogy sebezhetetlenek legyünk. Azt sugallják, hogy nem helyénvaló, hogy a partnerünktől megerősítést kérjünk, ha távol megy tőlünk. De pont ezek az apró gesztusok, az ölelés, a kedves szavak, amikre szükségünk van. Ez nem csak a gyengék igénye. A kapcsolódásokban a pici bizonytalanság és megerősítés igénye valójában a jól-lét egyik jele. Hiszen kifejezi, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a társunkat magától értetődően a „miénknek” tudhatjuk. Reálisak maradunk azzal kapcsolatban, hogy a dolgok akár változhatnak is, és érdemesek és képesek vagyunk arra, hogy szeretettel, gondoskodással kapcsolódjunk.
Mi lesz miután megismerkedünk? Az instant netes ismerkedés torzító hatásai.
‘Ping’, ‘ping’. Igen, nem. “Te tetszel!” “Te nem jössz be.”
A technika modern vívmányai könnyű lehetőséget ígérnek az ismerkedésre. Lassan elég, ha otthon ülsz, s gyorsan találhatsz magadnak kalandot, pasit, ismerkedni vágyót. Ha ezt egy kávézóban teszed, akár egyből randizhatsz is a kiszemelteddel. A Tinder segít abban, hogy a csalódást, a visszautasítást – legalábbis a kapcsolatfelvétel bevezető fázisában elkerüld. Csak azzal kapcsol össze, akivel kölcsönös a szimpátia.
Ismerősi köreinkben gyakran elhangzik, a megismerkedés után, hogy a friss partner továbbra is ott van a netes randi felületen. Több vasat tart a tűzben, illetve hiába vagytok együtt, szükségét érzi, hogy másoktól -továbbra is- sok visszajelzést szerezzen.
Mi van e mögött? Gyakran pszichés függés, ami sok esetben mély személyiség hiányokon alapszik. A pszichés függés gyorsan kialakul, ezt tudjuk a kognitív és viselkedés terápiás ismereteinkből. A közelmúltban olvashattunk egy példát google szemüveg alkoholfüggőségnél erősebb hatásáról itt. Ha egy cselekvésedre pozitív választ kapsz, jó érzéseket élsz át. Ha ez többször ismétlődik, megerősödik benned az összefüggés, egyre többször fogod megtenni. Van, ami gyermekkorban vésődik be, és felnőtt korban is hasonlóan működünk.
„Igen-igen, nem-nem.”
Egy reális kapcsolatban, és az élet sok területén szükséges döntéseket hoznunk. Igent mondani valamire, egy programra, egy felkérésre egy munkára. Nemet mondani valamire, egy programra, negatív kritikára, egy kellemetlen közeledésre.
Mekkora ereje és súlya van az igenednek, ha nem mondasz soha nemet?!
Sai Maa
A neten könnyű nemet mondani. A realitás ennél komplexebb. A net az arctalanabb, még az arckönyv is. Mert lehet ignorálni, nem foglalkozni egy kéréssel, egy személlyel. S ezt könnyen meg is magyarázhatód utólag pl. “nem vettem észre, hogy írtál”. És ezt könnyen elfogadja a másik, hiszen tapasztalatból tudja, hogy tényleg van, hogy egy-egy értesítés eltűnik a virtuális valóságban. De egy realis kapcsolatban, ha rendre elfordulsz, ha a másik szól hozzád, kér, vagy mond valamit, akkor gyorsan vége lehet a kapcsolatnak.
Emberi alapigény, hogy figyeljenek ránk, hogy hallgassanak meg, hogy érintést kérünk, hogy tiszteljék a határainkat.
A neten -látszólag- figyelmet kapunk. Likeolják az írásunkat? Hány ember jelez ránk pozitívan? stb. Fokuszáljunk a társkeresésre!
Gondolj bele, napi 10-20-30-100 pozitív visszajelzést adnak. Ennyi pozitív, elismerést kapsz napokon, heteken át. Ennyien jeleznek rád, hogy tetszel nekik. … Levelezel néhány kölcsönösen szimpi emberrel. Aztán összejössz a csillogószemű édes hölggyel, vagy a gavallér férfifel.
A legtöbb gyorsan felfedezhető dolog, ami neked egy kapcsolatban fontos– passzol. … Telik az idő, már együtt is laktok. – Vajon mennyi pozitív elismerést kapsz tőle naponta? Megköszöni, hogy bevásároltál, hogy gondoltál rá amikor meglepetést szereztél egy apró gesztussal. – Vajon te mennyi pozitív elismerést adsz neki? Lehet-e annyit, mint a Tinderen? A választ rád bízom.
Teljesen normális, hogy vannak dolgok, amik nem pozitívak a másik jellemében, vagy nehezen érthetők számodra a viselkedésében. Ezek addig, amíg “csak jártok”, van, hogy fel sem tűnnek. Együttélés során aztán pár dolog természetszerűleg előbukkan. Van, ami neked nehéz, s van, ami neki nehéz veled. – Merre mozdulsz ekkor? – Visszasírod a régi szerelmedet? – “Vele minden jó volt.” {akkor miért lett vége?!} – Visszavágysz oda, amikor napi 50 pozitív elismerést kaptál? – lehet újra felregisztrálsz a társkeresőre…
A másik út, hogy elfogadod, hogy két ember közt vannak különbségek, vannak nézeteltérések. Van, amin csiszolódtok, és kommunikációval megoldjátok, és van, ami tartósan megmarad.
A kapcsolatkezelés magasfoka, amikor elfogadod a másik embert, akkor is, ha nem értesz vele egyet egy konfliktus során
Mi lenne, ha e cikkhez te írnál konklúziót? Gondold tovább, írj kommentet!
A kapcsolatomban, a kapcsolataimban vannak olyan “fontoságaim”, amik ha megvannak működik, működhet a kapcsolat. Mint a fáknak a gyökerei.
Minden fának vannak fő gyökerei, és vannak kisebb gyökerei. Ha a fő gyökereket elvágod, kiszárad, meghal a fa. Ugyan így, ha megnézed vannak fontos szükségleteid, elvárásaid, amik ha tartósan nem teljesülnek a kapcsolatodban, akkor az könnyen elhal. Erre világított rá Singer Magdi, a Válás és újjászületés tréningjén.
Hamarosan kifejtem!
Addig gondold végig: a korábbi kapcsolataidban mi volt az, ami szükséges volt hogy jól legyetek benne. Lehet, hogy csak akkor vetted észre, hogy ez fontos, amikor elmúlt, kihűlt a kapcsolatodból…
A Gottman Intézet munkásságára a Recallhealing képzéseken hívták fel a figyelmemet. Jó eszközöket vettem át munkáikból, amiket a hétköznapokban aktívan használok és pároknak tartott konzultációkba is beépítettem.
A játszma fogalmát elterjedten használjuk a köznyelvben, arra, ha valakik ugráltatják, lelkileg rángatják egymást, ha kívülről azt látjuk, hogy fájdalmas érzések felé mennek barátaink, ismerőseink, ha olyan megéléseket látunk, ahol, mintha a benne levő egyik-másik résztvevőnek nem lenne választási lehetősége, s közben rosszul érzi magát.
A játszma fogalmát a Tranzakcióanalzís pszichológiai iskola vezette be, definíciója:
A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.
E. Berne a fenti definíciót az idők során tartalmilag kibővítette: A játszma azzal indul, hogy az indító fél kiveti a Horgot (H) és az beleakad a másik fél egy Gyenge Pontjába (GyP). Ha nem akad bele, legyen a Horog bármilyen rafinált, nem lesz belőle játszma. A másik fél erre Válaszol (V), mégpedig úgy, hogy ráharap a csalira, anélkül, hogy észrevenné a Horgot. Erre jön az első fél következő lépése, az Átváltás (Á): a drámaháromszög valamelyik oldala mentén elmozdulva hirtelen szerepet vált. Amikor a másik fél ezzel Szembesül (Sz), megáll, megakad, és az egészből nem ért semmit: nem tudja, hogy történhetett ez meg vele (már megint, életében sokadszor). Ezen a ponton mindkét fél besöpri a maga Nyereségét, ami nem más, mint az életpozíció, illetve a sorskönyv megerősítése: „Lám, tényleg igaz, hogy…, hülye vagyok, alkalmatlan vagyok stb.”
Fontos tudnunk, hogy a játszmákat játszó felek nincsenek tudatában, hogy éppen játszmában vannak. Az egyes „pszichologizáló körökben” fellelhető odamondogatás, pl.: „ne játszmázzál velem” teljesen értelmetlen, mert amit tudattalanul csinálunk, az egy racionális kéréssel nem feloldható.
Nézzük meg ezt a kérdést másik nézőpontból!
Miért jó a játszma? (!)
A játszma az életünk megélésének, az időstrukturálásunknak egyik lehetséges módja. Ezt részletesen a TA izgalmas alkalmazása az időstrukturálás modellje írja le. Berne a pszichológiai szempontból adható és szerezhető sztrókok (kapcsolati történések, egymásnak adott impulzusok) szempontjából osztályozza az emberek társas időtöltésének módozatait, s az ezekkel eltöltött idő hosszát vizsgálja. Az időstrukturálás fajtáinak definíciói: > Visszahúzódás: az egyén nem kapcsolódik másokhoz, így a kapcsolódás lehetséges örömeit és kockázatát is elkerüli.
> Rítus: gyakorlása olyan tevékenység, amely jól be van járatva, s előre programozott sztrókcsere történik, pl. szokások gyakorlása, ezek általában kulturális programozottságúak.
> Időtöltés: félrituális keretek közt zajló egyszerű interakciók, pl. partik, laza felszínes ismerkedés.
> Tevékenység: valamely megfogalmazott cél felé történő cselekvések. A kapcsolódások, sztrókcsere a célok érdekében zajlik.
> Játszma: nem nyílt motívumok által vezérelt, hanem tudattalan, erős érzelmeket megmozgató tranzakciók, jól érzékelhető kimenet felé halad, gyakran ismétlődik. A végén a résztvevőik negatív érzésekben vannak.
> Intimitás: a korábbi strukturálástól eltérő minőségű tevékenység, nyíltság, őszinteség, közvetlen szrtókcsere.
Az időstrukturálásnál a tevékenységek pszichológiai oldalát nézzük, nem magát a cselekvést. Azaz egy projekt végzése közben is élhetünk meg játszmát, míg munkahelyi kapcsolat is lehet bizalmas és intim.
Rítusszerűen kapcsolódni bárkivel tudunk, aki pl. egy közösségbe jár velünk. Időt tölteni ismerősökkel, haverokkal is lehet. A játszma közeli kapcsolatokban a gyakori jelenség, akivel lazábban vagyunk, könnyebben kihátrál, ha játszmára hívjuk. Lássuk meg, hogy aki, valamely belső attitűdje miatt nem képes mély és intim kapcsolódásra, az gyakran fog játszmás helyzetbe kerülni. Ez a maximum, amit el tud érni aktuálisan, és itt már jó erős érzéseket tud megélni, még ha azok gyakran fájdalmasak is.
Ha az egyén tudatossága tágul, személyisége érik, akkor játszmái kevésbé durvák, kisebb fájdalommal fognak járni. Ha ezeket felismeri, felismeri az énállapotokat, amiket a játszma lepörgése végén megél, az jó lehetőség azok mögöttes tartalmainak önismereti munkával való feltárására. Egyik jó eszköz erre a kognitív és viselkedésterápia, mely a negatív attitüdök, és mély sémák átírásával segíti a klienseket.
Nagyszerű játszmaleírásokat találhatsz Eric Berne: Emberi játszmák c. Magyarországon 1984 óta többször kiadott könyvében.
“Aki felismeri, hogy téved, már nem téved akkorát”, idézet nyomán: Aki felismeri, hogy játszmákat él meg, annak közel a lehetőség, hogy tartalmasabb életet éljen. Források: – Járó Katalin és mtsai (2011): Játszmák nélkül, Budapest, Háttér kiadó – Transactional Analysis 3: gimmicks
Mi az amit megteszel, hogy jobbá tedd az életed? A veled kapcsolatban levők életét?
“Mit tehetnék érted? Mi az amit megtehetsz magadért?” A tett halála az okoskodás.
Van, hogy nem ott fogjuk meg a dolgainkat, ahol igazán megragadhatók. Van, hogy nem arra toljuk a szekeret, amerre gördülne. – például elparkolgatunk egy munkahelyen, csak a pénzért, – például nem beszélünk át fontos dolgokat a párunkkal, – például halogatunk.
Talán azt hisszük: nem fontos. Talán azt hisszük: “majd holnap” Talán azt reméled: “majd a másik megteszi”? Talán elrendeződik magától? Vagy, hivatkozunk: “Majd az idő mondja meg“?!
Tedd meg amit tudsz, azzal, amid van, ott ahol vagy. Ma.
Mivel kezded?
(A linkek: Halász Judit: Mit tehetnék érted, Bagdi Bella: Egy jó szó, Mike Olfield: Only time will tell c. zeneszámokra mutatnak. Szép dallamok)
Teljes terjedelmében közlünk egy Feldmár András cikket:
Mert egyetértünk vele, mert tapasztalatból tudjuk igazságát, mert egyszerű, tiszta – radikális.
Olvasd el, s sokat megértesz!
Megértheted, hogy miért nem csak a „hülyék” járnak terápiába.
„Nincs nagyobb őrültség, mint ebben az őrült rendszerű világban normálisnak lenni” ~ ismeretlen szerző
Feldmár András: „Radikális” terápia
28 July 2011 at 09:09
Mindenekelőtt leszögezem, hogy nincsen technika, módszer a terápiában. És nincs cél, legalább is a terapeutának nem szabad, hogy célja legyen.
Arisztotelész háromféle tudományt különböztet meg. A poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak, például az építészet vagy az orvostudomány: tudjuk mit akarunk és előállítjuk. Valaminek az elméletébe vezetnek be a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία), például a matematika vagy fizika. A praktikus tudományok (πρãξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek cselekvésben valósulnak meg. Ilyen az etika és a politika, és ilyen, pontosan ilyen a pszichoterápia is a maga eredeti, valóságos mivoltában.
A pszichoterápia, pszichológia, pszichiátria egy ideje vészes elszántsággal tolja be magát az elméleti és alkotó tudományok közé, a biztonságos szabályozott zónába, holott meglehet, hogy, ezzel pont önmaga lényegét heréli ki.
A pszichoterápia elemei: egy terapeuta, egy páciens, egy rendszeres időpont és egy megbízható hely. Mindezt könnyű megteremteni, de egyáltalán nem könnyű két embernek igazán találkoznia.
Laing szerint: „a pszichoterápia más nem lehet, mint két ember makacs, csökönyös próbálkozása, hogy visszanyerjék, megmentsék emberségük sértetlen egészét, a köztük lévő, kialakuló kapcsolaton, viszonyon keresztül.“
Original Radical Therapy. ORTTM Magyarul Radikálterápia vagy Radikális terápia.
Eredeti, azaz alapvető. Radikális, mélyreható, azaz gyökeres, alapos. Hallatlan egyszerűség; szakmai eretnekség.
Csak a páciens számít. Nem számít a protokoll, az előírások, az elméleti tudomány szabályai. A terápia egy primer itt-és-most élmény, amiben a terapeuta is, a páciens is részt vesz. Az élmény mindig friss, élő. Minden pácienssel más-és-más. A kezelés, bánásmód pontosan az, ahogy mi, emberek, egymást kezeljük, ahogyan mi egymással bánunk. Mi odamegyünk, ahol a páciens, az ember van. Nem kérjük őt, hogy jöjjön oda, ahol a többiek (a normálisok, egészségesek, sikeresek, gazdagok, szépek, szülők, tanárok, szomszédok, főnökök, férjek, feleségek, idegenek) vannak. Nem hagyjuk egyedül, ott vagyunk vele, ahol ő van. Segítünk neki, hogy ne féljen, vagy, ha fél is, erőt tudjon venni a félelmén. A páciens a saját útját keresi, és mi nem tudhatjuk, hogy mi az ő útja, ezt csak ő tudja. A terápia az a folyamat, amelynek során a páciens megtalálja a saját útját.
Miért ül itt velem szemben ez az ember, a páciensem? Mert szenved. Bevallottan szenved. Csak az lehet páciens, aki bevallja, hogy szenved. És miért ülök én itt vele szemben? Miért vagyok terapeuta?
Az a tapasztalatunk, hogy senki sem szenved, akit nem bántottak. A terapeuta a pácienssel mély szövetséget köt, és ketten addig dolgoznak együtt, amíg a páciens rá nem jön milyen körülmények, milyen emberek, milyen környezet szükséges neki, hogy élni tudjon, hogy azzá lehessen aki. A terápia során nem szükségszerűen csökkennek a szenvedések, de a páciens megtanulja elviselni azokat, megtanul könnyedén és derűvel együtt élni a szenvedéssel. A borzasztó már megtörtént mindannyiunkkal, terapeuta és páciens együtt szenvednek.
A legjobb terapeuták a karrierjüket páciensként kezdték. Lainget egyszer megkérdezték, hogy hogyan tudott eljutni oda, hogy már nem szenved. Elkerekedett a szeme, hogy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni. „A terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem, az, aki jól szenved.” – mondta.
Minden gyerek meg akarja gyógyítani a szüleit, hogy azok szeressék őt. De vannak gyerekek, akiknek ez nem sikerül. Talán belőlük lesznek a terapeuták. Vagy a páciensek. Szondi Lipót szerint csak az lesz igazi terapeuta, akinek legalább egy őrült volt a családjában. Egy őrült mellett az ember vagy meghal, vagy megőrül, vagy megtanulja, hogy kell túlélni a dolgokat.
Lainget egyszer egy workshopon, ahol csak terapeuták voltak valaki megkérdezte, hogy honnan tudhatja az ember (a terapeuta) hogy mi munkál benne, valódi hivatástudat, vagy hatalomvágy. „Aki terapeutának születik, az ezt tudja”- felelte Laing. „Aki nem tudja, az menjen el egy igazi terapeutához és tanulja meg tőle.”
A páciens nem egy megjavítandó-tárgy, hanem egy elfogadandó-személy. Ha egy tárgy lenne, le lehetne írni, paraméterei lennének. Akkor lehetne tesztet csináltatni vele, ami kimutatja az eltérést az átlagtól, a normálistól. Egy törött kart a helyére lehet illeszteni egy séma szerint, de a terápiának nem lehet sémája. Mi nem vizsgáljuk a páciensünket, mi együtt élünk vele. A páciensnek vágy-mentes, szeretettel-teli figyelemre van szüksége, hogy rájöhessen mik is az ő igazi, saját vágyai. Eltévedt, mert szerepeket játszott, mert meg akart felelni, mert mások vágyait kellett teljesítenie.
Egy tigrisnek másra van szüksége, mint egy halnak. A megismerés időbe telik. Egy kapcsolat kialakulását nem lehet siettetni. Nem tudlak sürgősen, határidőre szeretni téged. Ferenczi Sándor mondta, hogy az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen.
Nincs „ő“ és „én,“ nincs elkülönítés, elválasztás, csak „mi” vagyunk mindannyian.
Először lehet, hogy be kell vallanunk őszintén, hogy, amikor együtt ülünk, az egyetlen valódi élmény a kapcsolatunk hiánya. Az elidegenedés önmagunktól, egymástól és a világtól a manapság leggyakoribb szenvedés, olyannyira, hogy már-már elfogadjuk, normálisnak vesszük. Azokat tartjuk betegnek, abnormálisnak, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni az ilyen életet. Kezeljük, megtömjük orvosságokkal őket, nehogy túl hangosan sírjanak, őrjöngjenek…
A terápia megkeresi az elidegenedés gyökereit, megvilágítja azokat a játszmákat, amelyekbe a szülők, az iskola, a társadalom belekényszerítettek minket mielőtt védekezni tudtunk volna. A terápia akkor eredményes, ha a páciens kiszabadul a szerepek kényszerzubbonyából.
Egyszer egy házaspárral dolgoztam, a 23 éves fiukról beszélgettünk. Még most is otthon élt velük, a szülők valamiféle erőszakos, heves kirobbanástól féltek, mert a fiú már megfenyegette apját is, anyját is. Gondolták zárt osztályra viszik, vagy börtönbe záratják, féltek tőle. Az anya sírva mondta, „nem szeretném, ha a rendőrökön vagy orvosokon kívül bárki is bántaná szegénykét!“ Nem egyszer hallottam szülőket, akik kimondták, hogy inkább legyen a gyerek őrült, mintsem hogy megtudjon valami titkot, vagy rettenetes igazságot.
Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él – éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással.
Nem vagyunk egyedül soha…
Budapest, 2009. március 26.
forrás: Feldmár Intézet facebook oldala, https://www.facebook.com/notes/feldm%C3%A1r-int%C3%A9zet/feldm%C3%A1r-andr%C3%A1s-radik%C3%A1lis-ter%C3%A1pia/186276344769154
