Az életben néha jól jön, ha kísérnek

Visi Márton Gergely önismereti mentor honlapja

Kategória: önismeret 2 / 4 oldal

Az emberi változások folyamatban zajlanak

Az Integrál Akadémián oktattam, s jó hangulatú szakmai beszélgetésem volt a diákokkal a különféle terápiákról.
„Az emberi változások folyamatba ágyazva zajlanak” – mondtam.
Mit is jelent ez? Miért nem hiszek az egyalkalmas terápiákban?

Elismerem, hogy vannak olyan helyzetek, és emberi találkozások, amikor akkora az impulzus, hogy attól erős változások indulnak el, hogy valami „átég”, és az ultrarövid, vagy egyalkalmas konzultációknak egy-egy speciális témában lehet tere, de
egy személyiség beállítódását, rögzült viselkedésmintáit nem lehet átírni egy találkozással.
Ahogy egy gyászfolyamatot sem lehet egy „csettintéssel” elintézni. Lehet, hogy hamar eljut oda valaki, hogy látja az eltávozott pozitív és negatív tulajdonságait egyben, de az érzelmi hullámzáson végig kell menni a gyász időszaka alatt.
Az élet ritkán digitális. Digitális, az azt jelenti, hogy vagy-vagy, hogy az egyik pillanatban ez van, a másikban már teljesen más. Ez maximum a hasítás szintjén, vagy a disszociáció szintjén működik, de ez mindkettő nagyon korai fázisú személyiség elakadás működési módja.

A folyamat: hatás, változás, érés, beépülés, vagy bevezetés, bemelegedés, átdolgozás, lezárás.

Nézzünk egy korai traumát, vagy egy tartós érzelmi elhanyagolás következményeit: a kisgyermek, aki ezen átmegy, ezt elszenvedi, lehet elveszti a biztonságát a világban, s a kapcsolataiban pl. passzívvá, vagy visszahúzódóvá válik. Belső meggyőződése a világról lehet, hogy az lesz, hogy „minden veszélyes”, „nem bízom senkiben”, „csak magamra számíthatok”, s ezen belső – tudattalan- meggyőződései, sémái alakítják a viselkedését. Ezeket egy egyalkalmas „terápia” feloldja? Alig hiszem. Ennek formálásához sok-sok találkozás szükséges a terapeutával, ahol fokozatosan épül ki a bizalom, ahol fokozatosan meri felfedni magát a személy, és ahol új mintákat épít be a viselkedésébe és él át.
A számomra hiteles tanítók és pszichoterapeuták azt mondják, hogy

dolgozz folyamatban, változz folyamatban.

Menj el egy önismeretbe, támogasd azt egyéni konzultációkon! A terápiás folyamat része lehet csoportos önismeret, transzformáló átélések sorozata, de egy-egy nagy behatás, pl. egy alkalom családállítás önmagában ritkán eredményez tartós változásokat. Mert a személyiség szerkezetét nem fogja átírni, így a személyiség a szokásos védekezéseivel és hárításaival fogja kezelni azt, amit megélt.
Mondják, hogy a hirtelen változások ritkán épülnek be, pl. a lottó ötöst nyerő emberek többsége pár év alatt feléli a nyereményét, majd kb. ugyan ott folytatja az életét, ahol a nyerése előtt volt – tisztelet a kivételeknek. Miért? Mert, ahhoz, hogy a „nagy pénzt” tudja kezelni, ahhoz olyan képességekre van szükség, ami neki –valószínűleg- nem volt. A nagy pénzt lehetne befektetni olyan dologba, ami elkezdi fenntartani magát, lehetne vállalkozni stb.

A személyiség érése is folyamat tehát. A „gyere el hozzám, és egy csapásra megváltozik az életed”, az gyakran a gyermeki énünk csodavárását hívja meg, s rendszerint csalódás a vége, vagy benne maradunk abban, hogy „a nagy terapeuta jól megsegített, mindent neki köszönhetek”.

man on a boat in the outer space with colorful cloud,illustration

A növényeket is folyamatosan szükséges gondozni, öntözni, nem lehet hogy elárasztom vízzel, aztán fél évig nem adok neki vizet, mert akkor beposhad, aztán kiszárad és elpusztul. Egy gyermeki működésnek sem lehet azt mondani: „ne játszmázz!!, légy felnőtt!!”
Segíteni kell őt, támogatni abban, hogy érjen, hogy beépítsen olyan megoldásokat az életébe, amik belülről erősítik, formálják.

Paradoxonok

Paradoxon: feloldhatatlan ellentmondás – ellentmondó fogalmak meglepő hatású egyesítése.

Az önismereti kísérés, és önismeretünk mélyülése során számtalan helyzetben paradoxonokba futunk.
„A terapeuta úgy segít, hogy igazából nem segít…” – nem nyúl a kliense hóna alá, hogy elcipelje valahová”- azaz: „Abban segít, hogy a kliense segítsen magának.”

Bizonyos helyzetekben a paradoxonok használta igen csak kívánatos, hogy kliensünk saját válaszokat találjon, vagy a belső gubancaiból kijjebb emelkedjen. S ez nem csak a kliensekkel, hanem általában is igaz, mert beszélgetésinket mélyíti. S a humorhoz hasonlóan élettelivé teszi az emberi kapcsolatainkat.

Elfogadás

Az önismereti kísérés egyik fő szála az elfogadás. A segítséget kérőt elfogadjuk, azzal amivel jön, azt ahogyan van.
Az életünkben számtalan dolog az elfogadás hiányából, a kora gyermekkori elfogadás, szülő/nevelő – csecsemő/kisgyermek közti összehangolódási hiányokból fakad. Ezen hiányokat visszük magunkat felnőtt korba, például az örökös elégedetlenséggel, például az ítélkezéssel.

Ne ítéld el az ítélkezést.

Az elfogadás az alap, elfogadjuk érvényesnek látjuk az adott helyzetben megélt reakciókat.

Változás, változtatás

– S ha mindent elfogadunk, akkor hogyan lesz változás? Hiszen a legtöbb ember azért fordul segítségért, mert valami nagyon „nyomja a lelkét”, nehezen bírja elviselni önmagát, vagy környezetét, és nem tudja hogyan változzon.
– Igen a terápiákon a változás és elfogadás aránya, jelenléte szintén egy fő paradoxon.
A kliens én-hatékonysága növekszik azáltal, hogy kész segítséget kérni, és elfogadni másoktól.

Az emberi reakciók reakciók. Érdemes elkerülni a címkézésüket, jóra-rosszra. A reakció reakció, és így akár változtatható is.

A terapeuta, segítő gyakran azért alkalmaz kontrolláló, meghatározó szabályokat, hogy erősítse a kliens szabadságát. „Csak zárt kemenceajtó mellett sülnek meg a cipók.”
Azáltal, hogy a kliens megküzd a külső-belső dolgaival a segítői folyamatban, saját paradoxonjait oldja fel. Lassan elkezdi feladni merev gondolkozási, érzelmi és viselkedési mintáit. Végeredményben rugalmasabbá válik.

A paradoxonok figyelem felkeltőek, és elgondolkodtatóak. Ahogy a zen koanok olvasása is kizökkent, magával hozza a váratlant, a meglepetést, nem lehet csak úgy legyinteni rájuk. A látszólagos ellentmondásokat, a vagy-vagy gondolkozást segít is-is gondolkozás felé elmozdítani.

A különféle nyelvi játékok és a metaforák segíthetnek átértékelni, átkeretezni a problémáinkat.
„Az elfogadás tanulása olyan, mint amikor a kertész megtanulja szeretni a pitypangokat, melyek minden évben megjelennek a kertben”.

Az ellentmondásokkal megbarátkozás segít az élettel jobban kapcsolódni, hiszen az élet is tele van paradoxonokkal.

A kérdés mindkét oldala igaz lehet.
És mi volt a kérdés?

Az önismeret veszélyes! Az önismeret veszélyes?

4 Qvadráns – szavakkal

Hogy passzol ez a szöveges kép az önismerethez?

Csoportokon, pl. pszichodrámán, ill. egyéni terápiákban a csoportvezető, vagy a terapeuta többször használ Szókrateszi mondatokat. Pl. azt modja:
– Miközben mész a munkahelyedre, az van benned, hogy …. – s elhallgat.
Vagy egy dramatikus helyzetben azt mondja:
– Mondjad ki ami benned van!
Vagy elkezdi a mondatot:
-„Igazából… … …”
S neked kell befejezned, hogy igazából mit érzel, mit gondolsz, amit a való életben valami belső blokkból nem mondasz ki. Erre lehetőséged van a drámán, vagy egyéni terápián, s megsegítenek, hogy feljöjjön, ami belül van.

Miért veszélyes ez (az egódra nézve)?
Mert változásra ösztökél. Felhozza a belső valóságodat, ami lehet nem „cukormázas” vagy nem szép, szalonképes, vagy hasonlók.
Csak így tudsz előre menni, így tudsz fejlődni.
Ha a tagadás, elfojtás szintjén megmaradsz, nincsen fejlődés, nincsen változás.

És miért „veszélyes” ez a kapcsolati dimenziódra nézve?
Mert, ha kimondasz valódi dolgokat, arra a másik feltehetően fog reagálni.
Ha tudatosul benned az, hogy igazából úgy vagy a barátoddal, hogy az adott pillanatban pl. éppen utálod, akkor ő is mond erre valamit.
Lehet, hogy azt mondja: ezt éreztem hetek óta, hogy volt valami benned, de nem tudtam mi is az… s most jó, hogy elmondtad. – na ez egy érett válasz. 🙂

Az önismereti munka során számtalan olyan helyzet van, amit pl. a csoporton kimondasz, s rálátsz, átéled, hogy igazából az nem is a párodról szól, hanem pl. a pszichédben a saját másik nemű szülőddel való kapcsolatodra reagálsz.

Az önismeret nyíltabbá, őszintébbé tesz, s ha sikerül visszavenned pár gyermekkori szokásod, berögzült reagálási módodat, s ettől a valós kapcsolataid élőbbé válnak.

Ne vonatkoztass el! Mindig vonatkoztass!

Ne vonatkoztass el! Mindig vonatkoztass! – Ez egy cím.

Onnan indult a gondolatmenetem, hogy akartam írni egy posztot:

Ha a napsütés tesz önfeledté, de ha elmegy a Nap, akkor a hangulatod is lehanyatlik… akkor az nem volt teljes, ideje valami belső egyensúlyt találni.

Márton

Aztán:
Arra gondoltam, hogy ha csak ennyit írok, akkor az rossz visszhangra fog találni, hiszen a legtöbb ismerősöm pont, hogy örül, megkönnyebbült, hogy elment a 40 fokos rekkenő meleg.
Az igazat megvallva én is megkönnyebbültem, hogy jött ez a frissitő zivatar vasárnap, s a 31fokos lakást visszahűtötte a huzat 24-re.
Node, én másból jövök, nekem nagyobb kör hozta be ezt a mondatot.
Görög országban voltunk, egy hetet. Egy belföldi falvas övezetben a Pelion félszigeten.
A kert végében, három kerthez “tartozó” öböl, a házhoz is csak 3 km-es földút vezet, olajfaligeteken át.

Szóval igazán megnyugtató volt a tér és a környezet.
És mosolygósak, mosolygósan természetes görög emberek a közeli faluban. A félsziget másik oldalán az Égei-tengeri starandon, pedig játszó gyerekek, türkizen hullámzó tenger, nyugodt kávézók, fotózkodó emberek.
Más írásjegyek a feliratokon, szokatlan dolgok, pl. igazi “kő palá”-ból készült háztetők lépten-nyomon.

S hazaérve, a sok újszerű élmény után, saját ágyban alvás után mégis nyomottnak érzetem a hangulatomat.
Ekkor jött a monda: “Ha a napsütés tesz önfeledté, s ha elmegy a nap, akkor a hangulatod is lehanyatlik… akkor az nem volt teljes, ideje valami belső egyensúlyt találni!”

S hogy jön a vonakoztatás?!
“Ne vonatkoztass el! Mindig vonatkoztass!”
Egy mondat, egy élmény, egy felismerés – a duális világban – legtöbbször relatív.
Ha te épp megkönnyebbülsz, hogy elment az extrém meleg, s végre a Nap sem süt, akkor, ha valaki a Nap és a hangulat összefüggéseiről ír, lehet ellenállást vált ki belőled, hisz te pont mást élsz meg.

Szóval lásd az élményed hogyan illeszkedik a “környezetedbe”, ahol megosztod.

Örülj a felismeréseidnek!

Tisztázó párbeszédek #1 – A Megosztás

Megosztás.

– Mi az, hogy megosztás?
– Oszd meg és uralkodj! Ilyesmi?
– A megosztást az önismereti fogalomtárban a belső, személyes dolgok kifejezésére használjuk.
Megosztom, ami bennem van. Az érzéseimet, a megéléseimet. Megosztom, hogy mi van az életemben, hogyan érint személyesen valami, amit láttam, tapasztaltam, stb.
– A megosztás biztos könnyű. Mindenki tudja ezt.
– Másként tapasztalom. Sokan tartanak különféle csoportokat, vannak profik és vannak olyanok, akiknek nincsen pszichológiai háttérismeretük, vagy elegendő tudásuk arra, hogy pl. egy megosztást tartsanak a csoport folyamán, vagy éppen a végén.
– Hát ilyent én is tapasztaltam. Elmondtam, hogy mit éltem meg egy bodywork gyakorlaton, majd a társam, akivel együtt dolgoztunk, azt mondta, hogy az nem is úgy volt. Összezavart, cikinek éreztem magam a többiek előtt.
– Igen, ilyesmiket hallok számtalanszor.
– S, hogyan kellene jól csinálni?
– A megosztás így néz ki: “Én azt éltem meg, hogy…”
Ez rólad, a megélőről szól. Elvitathatatlan, hogy te akkor azt élted meg.
Más, meg mást.
Nincs jó, vagy rossz megélés, átélés van, saját tapasztalat szerzés.
Egyikünk személyes átélése se nem jobb, se nem igazabb, mint a másikunké.
Azért, hogy a megosztás tiszta legyen, a csoportvezető felelős.
Neki kell mederben tartani ezt.
S a szabályos keretek közt tartott megosztások megerősítenek, mások élményeinek meghallgatása, pedig tágítja a tudatodat.

Vélemény – ítélkezés #1

„Fontos a véleményed!”
”Kikérem a véleményed.”
„Teszek rá, mit mondott!”
Véleményformáló médiaszereplő.
Közvélemény.
A véleményekkel tele van a padlás.

Vajon hogyan kapcsolódnak ezek a szavak, fogalmak?
Vajon mit keres a (köz)vélemény egy önismereti témájú oldalon?

A vélemény nyelvtanilag, szóalak szerint a „vél” igén alapul, a „vélelem”-ből fakad.

„Én úgy vélem, hogy ő ilyen, …. az a dolog meg olyan”. „Péter megbízható, Zsolt bizonytalan.”

Aki vél, az kevéssé bizonyos az észlelésében, tudásában, intuíciójában.

„A bíróságon, az ügyészség, a vád vélelmezi, hogy a tettes az elkövetés pillanatában tisztában volt tettének következményeivel.”
Az is megfigyelhető, hogy valaki az “úgy gondolom…” helyett választékosságból használja az “úgy vélem”-et.
A véleményt általában külső nézőpontból fogalmazzuk meg.

Rengeteg energia megy el a vélelmezéssel, címkézéssel.

„Ez undorító!” „A Pestiek mind…”,„az amerikaiak…”

Miért vélekedünk, ítélünk, címkézünk?

Ha ezt ennyit gyakoroljuk, akkor bizonyosan van valami alapja.
Egy sokszínű világban temérdek külső dologgal, eseménnyel, élethelyzettel találkozunk. Ha történelmi léptékben tekintjük, akkor láthatjuk, hogy az iparosodás előtti hagyományos paraszti életközösségekben, száz évvel ezelőtt, vagy akár csak 50-60 éve, radikálisan kevesebb információ, hatás érte az akkor élő embereket, nagyszüleinket, dédszüleinket. A legtöbb dolog, amivel találkoztak, az ismert volt számukra. A család, a rokonság, a közösség, a föld, …

Manapság ezer hír, információ, ismeretlen emberek és hatások között találjuk magunkat. Honti László által megfogalmazott  „Társas identitás fejlődés modellje”, amit a ‘KapcsolatDinamika’ részletez. Megfogalmazza, hogy az emberi lényünk az őt körülvevő világra és társas helyzetekre erősen reagál, azok számottevően hatnak rá.
Ha ismerős helyzetekben vagy, ha ismered környezetem reakcióit, akkor valamifajta biztonságot élsz át, lelkileg ki tudsz nyugodni.
Ellenben, ha idegen közeg vesz körül, ha senkit nem ismersz az új városnegyedben, vagy a Távol-Keleti országban tett utazás során, akkor az egy feszültebb belső állapotot indukál. Az esti séta végén, az ismeretlen környéken már alig várod, hogy találkozz a barátaiddal, akiket ismersz, vagy hogy hazaérj az otthonomba.

Az elme egyik funkciója a címkézés: „ez ismerős”, „ez biztonságos”, „ez meredek”. Az elme állandóan összehasonlít – a múltbéli tapasztalatokkal – értékel, véleményez.
Ez a funkciója alapvető, s addig, amíg ez életünk, közegünk biztonságos, vagy nem biztonságos módját állapítja meg, addig nagyon is fontos.
A kihívások akkor kezdődnek, amikor fejlődésbe kezdünk – elvileg a tudatosság nem tud nem fejlődni, illetve ha stagnál, ha száz százalékban a szokásaink vezérelnek és a rutinunkba ragadunk, az gyakorlatilag nem élet.
Fejlődni annyit jelent: meghaladni a korábbi önmagamat, viselkedésben, érzésekben, attitűdben.

A délelőtt volt tudatosság néha már nem elegendő a délután problémáinak megoldásához.

C.G.Jung:

Ha nem a túlélésünk függ tőle, akkor az örökös véleményezés rengeteg figyelmet visz el, energiát emészt.

Gyakorlat: 
fél napon keresztül figyeld meg az elmédet: mennyit véleményezel ítélkezel az emberekről, a közlekedésről, a politikáról, az időjárásról, vagy önmagadról. „Csípős szél volt, alig vártam, hogy a házhoz érjek.” Pedig a szél csak szél, fúj, jön-megy. S az eső sem büntetésből esik.
Szentelj egy fél napot a véleményezéseid megfigyelésének. S ha jól csinálod, s rajtakapod magad…: hagyj fel az öncímkézéssel, az önítélettel. Könnyebb lesz.
Folytatása következik

Ne játszmázz velem!!!

A játszma rossz? / Miért játszmázunk?

A játszma fogalmát elterjedten használjuk a köznyelvben, arra, ha valakik ugráltatják, lelkileg rángatják egymást, ha kívülről azt látjuk, hogy fájdalmas érzések felé mennek barátaink, ismerőseink, ha olyan megéléseket látunk, ahol, mintha a benne levő egyik-másik résztvevőnek nem lenne választási lehetősége, s közben rosszul érzi magát.

A játszma fogalmát a Tranzakcióanalzís pszichológiai iskola vezette be, definíciója:

A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.

E. Berne a fenti definíciót az idők során tartalmilag kibővítette:
A játszma azzal indul, hogy az indító fél kiveti a Horgot (H) és az beleakad a másik fél egy Gyenge Pontjába (GyP). Ha nem akad bele, legyen a Horog bármilyen rafinált, nem lesz belőle játszma. A másik fél erre Válaszol (V), mégpedig úgy, hogy ráharap a csalira, anélkül, hogy észrevenné a Horgot. Erre jön az első fél következő lépése, az Átváltás (Á): a drámaháromszög valamelyik oldala mentén elmozdulva hirtelen szerepet vált. Amikor a másik fél ezzel Szembesül (Sz), megáll, megakad, és az egészből nem ért semmit: nem tudja, hogy történhetett ez meg vele (már megint, életében sokadszor). Ezen a ponton mindkét fél besöpri a maga Nyereségét, ami nem más, mint az életpozíció, illetve a sorskönyv megerősítése: „Lám, tényleg igaz, hogy…, hülye vagyok, alkalmatlan vagyok stb.”

Fontos tudnunk, hogy a játszmákat játszó felek nincsenek tudatában, hogy éppen játszmában vannak.
Az egyes „pszichologizáló körökben” fellelhető odamondogatás, pl.: „ne játszmázzál velem” teljesen értelmetlen, mert amit tudattalanul csinálunk, az egy racionális kéréssel nem feloldható.

Nézzük meg ezt a kérdést másik nézőpontból!

Miért jó a játszma? (!)

A játszma az életünk megélésének, az időstrukturálásunknak egyik lehetséges módja.
Ezt részletesen a TA izgalmas alkalmazása az időstrukturálás modellje írja le.
Berne a pszichológiai szempontból adható és szerezhető sztrókok (kapcsolati történések, egymásnak adott impulzusok) szempontjából osztályozza az emberek társas időtöltésének módozatait, s az ezekkel eltöltött idő hosszát vizsgálja. Az időstrukturálás fajtáinak definíciói:
> Visszahúzódás: az egyén nem kapcsolódik másokhoz, így a kapcsolódás lehetséges örömeit és kockázatát is elkerüli.

> Rítus: gyakorlása olyan tevékenység, amely jól be van járatva, s előre programozott sztrókcsere történik, pl. szokások gyakorlása, ezek általában kulturális programozottságúak.

> Időtöltés: félrituális keretek közt zajló egyszerű interakciók, pl. partik, laza felszínes ismerkedés.

> Tevékenység: valamely megfogalmazott cél felé történő cselekvések. A kapcsolódások, sztrókcsere a célok érdekében zajlik.

> Játszma: nem nyílt motívumok által vezérelt, hanem tudattalan, erős érzelmeket megmozgató tranzakciók, jól érzékelhető kimenet felé halad, gyakran ismétlődik. A végén a résztvevőik negatív érzésekben vannak.

> Intimitás: a korábbi strukturálástól eltérő minőségű tevékenység, nyíltság, őszinteség, közvetlen szrtókcsere.

Az időstrukturálásnál a tevékenységek pszichológiai oldalát nézzük, nem magát a cselekvést. Azaz egy projekt végzése közben is élhetünk meg játszmát, míg munkahelyi kapcsolat is lehet bizalmas és intim.

Rítusszerűen kapcsolódni bárkivel tudunk, aki pl. egy közösségbe jár velünk. Időt tölteni ismerősökkel, haverokkal is lehet. A játszma közeli kapcsolatokban a gyakori jelenség, akivel lazábban vagyunk, könnyebben kihátrál, ha játszmára hívjuk.
Lássuk meg, hogy aki, valamely belső attitűdje miatt nem képes mély és intim kapcsolódásra, az gyakran fog játszmás helyzetbe kerülni. Ez a maximum, amit el tud érni aktuálisan, és itt már jó erős érzéseket tud megélni, még ha azok gyakran fájdalmasak is.

Ha az egyén tudatossága tágul, személyisége érik, akkor játszmái kevésbé durvák, kisebb fájdalommal fognak járni. Ha ezeket felismeri, felismeri az énállapotokat, amiket a játszma lepörgése végén megél, az jó lehetőség azok mögöttes tartalmainak önismereti munkával való feltárására. Egyik jó eszköz erre a kognitív és viselkedésterápia, mely a negatív attitüdök, és mély sémák átírásával segíti a klienseket.

Nagyszerű játszmaleírásokat találhatsz Eric Berne: Emberi játszmák c. Magyarországon 1984 óta többször kiadott könyvében.

Aki felismeri, hogy téved, már nem téved akkorát”, idézet nyomán: Aki felismeri, hogy játszmákat él meg, annak közel a lehetőség, hogy tartalmasabb életet éljen.
Források:
– Járó Katalin és mtsai (2011): Játszmák nélkül, Budapest, Háttér kiadó
– Transactional Analysis 3: gimmicks

ÖnSors…..tás

Önsors – Jobbítás – Három zenével.

Mi az amit megteszel, hogy jobbá tedd az életed?
A veled kapcsolatban levők életét?

Mit tehetnék érted? Mi az amit megtehetsz magadért?”
A tett halála az okoskodás.

Van, hogy nem ott fogjuk meg a dolgainkat, ahol igazán megragadhatók.
Van, hogy nem arra toljuk a szekeret, amerre gördülne.
– például elparkolgatunk egy munkahelyen, csak a pénzért,
– például nem beszélünk át fontos dolgokat a párunkkal,
– például halogatunk.

Talán azt hisszük: nem fontos.
Talán azt hisszük: “majd holnap
Talán azt reméled: “majd a másik megteszi”?
Talán elrendeződik magától?
Vagy, hivatkozunk: “Majd az idő mondja meg“?!

Tedd meg amit tudsz, azzal, amid van, ott ahol vagy.
Ma.

Mivel kezded?

(A linkek: Halász Judit: Mit tehetnék érted, Bagdi Bella: Egy jó szó, Mike Olfield: Only time will tell c. zeneszámokra mutatnak. Szép dallamok)

Az embereknek szólni kell?!

Az embereknek szólni kell?!

Zavar a szomszéd vasárnaponkénti fűnyírása?
Zavar, a hangos autórádió, a másik garázsból?
De nem szólsz, csak magadban bosszankodsz.

”Látnia kéne, hogy zavar!”
”Lehetne szociálisan érzékeny.”
”Akkor is kalapál, flexszel, amikor kerti party van a ballagás után.”

Ami neked magától értetődő, lehet másnak nem az.
Ő csak „Végzi” a dolgát. Javítja a kerti eszközeit, vágja a füvet.

Mi a megoldás?
Wilber által leírt fejlődési szinteket nézve a W4-es szinten: hozzunk szabályokat!
Vannak szabályok. Például szombaton 9-17-ig szabad hangos háztartási berendezést, porszívót stb. üzemeltetni a társasházunkban.
pl. Önkormányzati rendelet írja elő, hogy mettől meddig szabad füvet nyírni a kertes házas övezetben.

Ezek a szabályok persze nem védenek meg attól, hogy esetleg bosszankodjunk, ha a másik zajong, hangosan hallgat zenét, füvet nyír akkor, amikor vendégség van nálad.

Mi a megoldás?
– Szólni!
– De hát ezt tudni kéne neki! …Hát nem látja?!

Van szánk, tudunk beszélni.
Ha akkor szólsz, amikor csak másodjára zavar valami, s átmész a szomszédhoz, jelzed, hogy most zavar, akkor lehet tudsz vele emberi hangon beszélni.
Ha már ott tartasz MAGADBAN, hogy: „már századszor” csinálja, vagy „minden szombaton és vasárnap is ezt csinálja a bunkó”, akkor nehéz lesz emberi hangon szólni, kérni.

Ez a határokról szól. A határok kezeléséről.
A kommunikációról, az indulatok kezeléséről.
Kifejezem-e, ha valaki túl belép?
Mert ha nem jelzek, akkor lehet újra bejön…
Ha túl belép, zavar, s nem beszélek, nem szólok, akkor lehet indulatos leszek. Mert megjelenik egy érzés, s nem kezdek vele semmit. Csak magamban.
És a másik, nem feltétlenül kell, hogy tudja mi megy bennem.

Ha már indulatosan mégy oda a másikhoz, nem érti mi van benned.
S ha számára “előzmények nélkül vagy dühös”, akkor lehet össze is vesztek,
lehet ő is indulatos lesz, ad abszurdum nem fog figyelembe venni máskor.

S a másik nem felelős azért, ami bennem van.
Erről csak én tudok tudósítani.
Kommunikálni, kifejezni.

Ha a családodban jól kommunikálták, akkor lehet ez számodra simán megy. De az emberek többsége ezt nem tudja zsigerből jól csinálni. Csak bosszankodik, mérgezi magát, s néha indulatos.
A kommunikációt, az önkifejezést lehet és érdemes tanulni,
magadért: a jó közérzetért,
és a kapcsolataid minőségéért.

Megosztani jó

Megosztani jó.

Mi az, hogy megosztani?
Nyelvtanilag:
Sharing means:
you don’t save it,
you don’t hide it,
you don’t feel shame because of it,
you talk about is,
you share it.

& what is what we share?
we share our stories we lived
we share our stories we lived through with emotions.
Szóval mi az, hogy sharing?
Megosztás.
Megosztjuk, nem rejtegetjük,
Megosztjuk a történeteinket,
A történeteket, amiket megélünk,
S ez nem felszíni sztorizás,
Azt osztjuk meg, ami megérintette a lelkünket,
Amiket érzelmek kísértek, legyen az látszólag kis dolog,
Legyen az nagy „dráma”,
Legyen az dilemma,
Akár fájdalmas megélés volt, az, akár izzadságos, akár örömteli.

Álljon itt két idézet:
”Annyira vagyunk betegek, amennyire a titkaink” – családállításból tudjuk, milyen terhe van a titkoknak. Amikor kiderül, hogy valaki félelemből hazudott nekünk, pl. kiderül, hogy az apánk nem az apánk, hogy valami nagyon erőset írjak.


„Az elnyomott érzések nem halnak meg (nem múlnak el). Csak el vannak némítva. Ezek a lelkünkben továbbra is hatnak.” Sigmund Freud

Szóval javasoljuk, hogy

  • Beszélj, kapcsolódj magadhoz.
  • Engedd meg, hogy kijöjjön, ami belül van!
  • Találd meg a kapcsolatokat, embereket, helyzeteket, ahol önmagad lehetsz. Ahol biztonságban kapcsolódhatsz a saját történeteidhez!

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén